2011. augusztus 30., kedd

Mini Patagónia I

Minden egy évvel ezelőtt kezdődött, amikor a Bondasca völgyben lementem a patakhoz, hogy behűtsem a söröket. Akkor épp csak megérkeztünk a völgybe, természetesen, mi is, mint mindenki először, a Badilére készültünk, a többi csúcsot akkor még nem is nagyon ismertem. Felegyenesedtem és akkor pillantottam meg először a Sciora csoportot, meghatározó pillanat volt, beleégett az emlékezetembe, egy mentális pillanat kép. Ez a három torony, mint valami hatalmas, bevehetetlen vár uralja a látóhatárt, mágnesként vonzza az ember tekintetét. Karcsú, magas tornyok, éles gerincek, áthajló falak. Azonnal fellapoztam a kalauznak ezt a részét, olvasgattam az utakat és megállapítottam, hogy ez bizony embert kíván. Legalább 900 méteres utak, 7es nehézségi fok, alpin biztosítás, hosszú, bonyolult lejövetek. Végig egész túra alatt, figyeltem ezt a három csúcsot, teljesen magával ragadott a látvány, magamban a patagóniai Cerror Torre csoporthoz hasonlítgattam, persze tudom nagy a különbség, de mégis. Ez lett az én mini Patagóniám a képzeletemben, az álmaimban. Vágyakoztam ezek a falak után, hogy kipróbálhassam magam rajtuk, megküzdjek velük, megszenvedjek a sikerért. A tél folyamán rengetegszer vettem elő a kalauzt, rongyosra olvastam az oldalait, az út minden részletét tudtam fejből, bemagoltam a lemeneti utat. Éjszakákon át túrtam a netet, beszámolók és képek után kutatva. Mindig kétkedve gondoltam a klucshosszokra, és a hosszú lemenetre, vajon leszünk majd elég tökösek? Aztán a következő edzésen inkább még többet húzódzkodtam és fáradtan is erőltettem a bouldereket. Egy évet vártam rá, hogy visszatérhessek ebbe a mágikus völgybe, mely szerintem az Alpok legszebb völgye, az ezer fele futó kis patakokkal, vízesésekkel, virágos rétekkel, morénamezőkkel, boulder tömbökkel, gleccserekkel, és a persze a mindent körülölelő 1000 méteres gránit falakkal. Aztán egy év után sikerült, újra ott álltam Bondo falu határában, és minden idegszálammal akartam ezt a mászást.

A három bestia(balról jobbra): Sciora Dafor, Punta Pioda, Ago di Sciora


Kilátás a sátraktól

Négyen indultunk idén, hogy elvesszünk a felhőkbe nyúló gránit tengerben: Dávid, Robi, Domi, Tomcsi. Épp csak elindultunk, amikor látom, hogy egy stoppos próbál leinteni valakit, index jobbra, erős fék, csikorogva megállunk a buszmegállóban. Felvettük Kenau-t, aki innentől egész bécsig gondoskodott a szórakoztatásunkról, hihetetlen figura volt. Kenau egy francia-kínai cikruszi artistra srác, saját elmondása szerint hiperaktív, amit tapasztaltunk is. Az Ozora fesztivál kedvéért látogatott el kis hazánkba, mutatott nekünk trükköket egy szál cigivel és mesélt az ördögről, akivel Ozorán személyesen találkozott, egy francia lány személyében. Kenau-t bécsben tettük ki az éjszaka folyamán, remélem rendben hazaért.
A hosszú éjszakai vezetéstől fáradtan, bágyadtan szálltunk ki a kocsiból egy kis mászóiskola parkolójában. Ez már az olasz oldalon van, Borgonuovo falú közelében, közvetlenül az út mellett. Lényegében az anyósülésről gond nélkül lehetne biztosítani, ideális kis hely. Az első napot nem terveztük túl keményre, sportmászás lent a völgyben, délutáni alvás, majd este fele, amikor már nincs hőség, összepakolunk és feltúrázunk a falak alá, az "alaptáborba". A tábort a Sciora menedékháztól kb. 10 perc sétára vertük fel, nagyon idilli környezetben: füves rét, körös körül boulder tömbök, privát forrás a sátor mellett, csodás kilátás a falakra. Habár a völgyben elvileg tilos sátrazni, minket egész hét alatt senki se zaklatott, pedig nem rejtőzködtünk túlzottan.

Otthon, édes otthon

Az első fent töltött éjszaka alatt kaptunk egy kis esőt, ezért a másnap kényelmesen indult. Délutánra kitisztult az idő, és a szikla is száradni látszott, ezért nekivágtunk, hogy megmásszuk a Torre Innominata-ra a Via di Mezzo nevű utat. Ez egy 270 méteres utacska VII- nehézségért, nagyrészt táblamászás, kivéve az utolsó hosszt, ahol egy lekerekített szélű repedésben kell nyomulni, hol piazolva, hol jam-elve. A mászás szépen, gördülékenyen ment, kivéve, hogy elsőre elcsesztük a beszállót, pedig egy vörös nyíl jelzi a falon, miután kiszúrtuk, már csak fel kellett topogni 30 métert egy firnes hómezőn, ami mászócipőben nem is olyan egyszerű, két éles kővel vágtam a lépéseket. Ez a kis csúszás azt eredményezte, hogy a mászást pörgetni kellett, mert fejlámpával is alul készültük magunkat, így 7 órára tűztük ki a visszafordulás határidejét. Nekünk Domival sikerült végigmászni az utat, Robiéknak egy hossz maradt ki, a sziklán nagyon jól haladtunk, majd kb. fél óra alatt leereszkedtünk a beszállóhoz és vissza a sátrakhoz.

Via di Mezzo: az esésvonaltól jobbra a táblákon, fel a csúcsig

Az út felső részén, alattunk Robi standol

Eljött a nagy nap, a megmérettetés napja, a Sciora Dafor Via Integral (900m VII-/A0) útjára indultunk. Hajnalban keltünk, kávéfőzés még a hálózsákban fekve, gyors pakolás, megpróbáltam valami kaját leerőltetni, és két csokit meg 4 centi kolbászt még eltettem napközbeni energiadrazsénak. A beszálló 1 órára volt a sátraktól, végig morénán kell haladni, csak a végén kellett egy rövid havas szakaszon átkelni, ez mondjuk nyár elején zűrösebb lehet. Mindig, ha nehezebb útra indulunk, van bennem egy belső feszültség, egyfajta vizsga drukk, de ennek általában pozitív hatásai vannak mászás közben: motivált vagyok, gyorsabban, figyelmesebben mászok. Megfigyeltem általában a kulcsrész utánig tart, utána gondolom úgy, hogy kiengedhetek, lazíthatok. Szeretem ezt az érzést, megtanultam kihasználni az előnyeit és elnyomom magamban a negatív részét, ekkor csak az útra és a mászásra koncentrálok, ezek válnak az én kis világommá.

Az út a legmélyebb ponttól jobbra indul és a felső részen végig az élen vezet

Az út első harmada táblákon vezet, a standok ki vannak építve, az útban vannak nittek, de viszonylag ritkán. Az első részben korlátozott módon lehet kiegészíteni a biztosítást, bár ez inkább a rászánt idő kérdése, ha az ember magabiztosan mássza a 6os fokozatot, akkor nem lehet baj, néhol a 4es részeken szólózni kell. A fal harmadánál át kell kelni egy nagy párkányon és igazából itt kezdődnek az érdekes részek. Rögtön egy 80 méteres bevágás alatt találjuk magunkat, az alján egy kicsit szűkebb, fent pedig nagyon jól lehet piazolni a függőleges repedéseken. Pár nitt itt is el van helyezve, de végtelen mennyiségű friendet lehet elpakolni, a nagyobb fajtából. Az út egyik legérdekesebb része a bevágás feletti táblás rész. A kalauz szerint VIos nehézségű bár néhol ezzel nem értettem egyet, magabiztosan és nyugodtan kell mászni, mert igen ritkásan nittelt és ha az élen marad az ember, akkor a kitettség miatt is egyre jobban húz lefele a para-beülő. Kora délutánra elértük a kulrész alját, itt értük be az előttünk induló müncheni kötélpartit. Három csodás hossz következett, végig egy kitett élen kell mászni, több száz méteres űr mindkét oldalon.

A kulcsrész alatt

Magán az élen pedig taposod a reibungot, csíped a a falból kiálló nagyobb kristályokat, piazolsz, egyensúlyozol, igazi tánc egy függőleges táncparketten. Az első rész VII-, után egy A0-s szakasz következik, méterenként nittelve, szabadon mászva legalább VIII+ lenne szerintem, majd a végén egy VI+os plafont kell még legyűrni. A nehéz részeket át lehet A0-ázni, de felszívtuk magunkat, és mindent szabadon másztunk, kivéve a nittlétrás részt. Az út utolsó harmada már könnyebb, de azért itt is tartogat még meglepetéseket szellős reibungok képében és az útvonalat is nehezebb megtalálni, bár minden út a csúcsra vezet. Délután 4kor értük el a kiszállót, 9 óra mászás után. Kaja, gyönyörködés, video riport, elégedettség, jó volt fent ücsörögni és csak nézni a környező vad csúcsokat, gleccsereket, a tavat az Albigna völgyben.
De itt még nincs vége a napnak, nem lehet kiengedni, mert a lemenet egy külön mászótúrának is felér. Életem egyik legbonyolultabb, legszarabb lemenete volt, de Robi megnyugtatott utólag, hogy a Tátrában gyakran ilyen. Sok helyen II/III as terepen kell lemászni, törmelékes párkányokon, törékeny terepen. Aztán jön egy kevés felmászás, lemászás és ez megy órákon át, amíg el nem éri az ember az ereszkedőstandok tetejét. Az útvonal kőbabákkal részben ki van jelölve, de nem túl sűrűn, ködben, sötétben, inkább a bivakot választanám. Az ereszkedés gyorsan ment, boldogan léptünk rá a morénára, megnyugodtunk, hogy innen azért már nagy bajunk nem lehet. A kiszállótól a sátrakig 5 óra hosszat tartott az út. Lementünk még a menedékházba inni egy sört, de a 7 eurós ár kicsapta a biztosítékot, bosszúból, úgy berugtunk egy sörtől, hogy visszafele vihogtunk mindenen, mint a tinilányok és alig találtuk meg a sátrakat, a tömbök között. Robiék is egész nap a nyomunkban voltak, csak a végén maradtak le, de ez azt eredményezte, hogy sötétedés előtt érték el az első ereszkedő pontot és sokat szívtak a standok megtalálásával.

Folyt. köv.

2011. augusztus 28., vasárnap

Senkiföldje és Árnyékbirodalom

Vége a gólyatáboros mizériának, végre jöhet a szórakozás: sportmászás Höllental-ban.

Pistikével ketten veretjük a daewoo-val. Szombat délután érünk a Niemandsland nevű szektorhoz, KMG-ék már kint vannak. Nekem egy 7+ OS és egy 8- secondGO lett meg. Pisti egy 9- -t megtolt (maximalkraftausdauern). Utána eleredt az eső, én is felmentem a 9- -ben, de megmászás nem lett. Pisti egy áthajló 10-esben fárasztotta le magát, míg elállt az eső, aztán lementünk.


Vasárnap nagyon szép napra ébredtünk, megkerestük a Schattenreich szektort, nagyon adja.


Bemelegítettünk egy 6-oson, aztán 8 OS és flash, nekem még egy 8+ flash (eddigi legjobb flash-em), Pistinek secondGO. Kajálás után nagyon leültünk, belemegyek egy 8+/9- -be, de csak felszopom magam. Pistike hasonlóan egy 9-/9 -ben. Összepakolunk, lejövünk, még megnézzük a Bushaltestelle-wandl szektort, ami szintén egy gyöngyszem.

Höllental tényleg tele van jobbnál-jobb sportszektorokkal és mindenhol fasza 9/10-es utak. Nyáron (nur in Hochsommer) abszolút top mászóhely, ha nagyfalazni, ha csapatni akarsz.

2011. augusztus 23., kedd

Arco paradicsoma

Nos, valószínűleg azért sikerült többet írni, az utolsó napokról, mert még nagyon frissek voltak az emlékek. A túra korábbi napjait három részre bontom.
6-7-8-9 napok. Utazás Ceasear földjén.
4-5 nap: Arco paradicsoma.
1-2-3. napok: Vigyázzatok fiúkák!

Szombaton reggel úgy döntünk végre mászásra adjuk a fejünket. Luki egy érdekes srác. A mászóhely megválasztásakor érdekes kritériumokat vesz figyelembe. Először is ne legyenek sokan. Másodszor pedig legyenek minél hosszabb utak, 40 méter leginkább. Hogy van e árnyék, két órát kell a szektorhoz gyalogolni, vagy hogy 4 méteres köztes távok vannak, nem számít. Ne legyenek sokan. :)
Első nap elmentünk egy szektorhoz, nem is tudom a nevét de inkább nem is akarom. Gyakorlatilag négyes és ötös nehézségű utak voltak, nem is értettem mi a fasznak jöttünk el ide. Ádám és Anna másztak egyet-egyet, de ők is azt mondták hogy kb 5 méter ami ötös, utána hármas bokormászás meg ilyenek.

Milyen kicsi is a világ. Amíg Annáék másznak, Lukival kiülünk egy mezőre két padhoz, és zenét hallgatunk. Csak a zene és a táj szépsége. Egy másik szektorhoz is erre vezet az út, így gyakran mennek el mászók. Én csak megbiccentem a kalapom, aranyosan mosolyognak vissza. Egyszer csak magyar hangokat hallok, rögtön felpattanok. Ismerős női arc, hát rákérdezek a hölgynek nem-e Engel-Angyal a vezetékneve. Kiderült, hogy igen. Ő a volt középiskolai tesi tanárom lánya, mivel másztam számtalanszor volt lehetőségem a tanáriban a képeket nézegetni, a büszke könnyektől csöpögő apai szempár társaságában.
Melegedik az idő, tovább megyünk. Luki egy Nago nevű helyhez visz bennünket. 30 méteres utak, 4 méteres nittávok, és égető nap a tejfehér sziklán. Hülye vagy OIDA?!!! Mindegy maradunk. Anna Ádámmal, én Lukival mászom. Első útnak egy 30 méteres áthajló 6b+ választunk. Lukinek sok 7b ose van már, ebben az útban három helyen csücsül. Én nekem hatalmas határmászással sikerül flashelni. Ezután egy 6c+ próbálunk. Ez elég idegesítő volt, mert a 35 méteres út, 30 méteréig sikerül elmásznom, és a végén eltűnt minden. Teljesen sima tábla következett. Hihetetlen hogy ez mennyire nem megy. Én pihentetem magam, Luki lenyom egy negyven méteres 7a+ os-t.
Este a sörök mellett rávesszük Lukit, hogy másnap egy másik szektorba menjünk mert ez, finoman szólva nem jött be. Tomcsi este felhív és azt mondja mindenképpen menjünk el Massoneba. Reggel első utunk oda vezet.
A felállás ugyanaz. A bemelegítő mászás nem akármi. Ha a kalauz azt írja egy útra, hogy nagyon zsíros akkor azt bizony komolyan kell venni. Egy 7- másztunk, de akár nyolcas is lehetett volna a küzdésekből ítélve. Massone hihetetlenül király egy hely. 30 méteres utak, hajlanak, cseppkövek, jó nittelés, délutántól árnyék.
Egy 8 ba megyek bele os. 30 méter, azt írja a kalauz hogy Maximalausdauer sok pici boulderproblémával. Nagyon össze szedem magam fejben, tudom, hogy elég kemény mentál kell egy ennyire hosszú út onsightolásához. Végig nagyon benne vagyok, hihetetlenül élvezem. A kőzet fantasztikus, a nittelés csuda jó. Mindenhol próbálok a cseppköveknél térdkulcsokat csinálni, de nincs védőm ezért mire a tetejénél vagyok már véres a térdem. A plafon előtti pihenőben ordibálok Lukinak, hogy biztasson egy kicsit, mert annyira egyedül érzem magam itt magasan. Pihenés közben a Garda tavat nézem, látom a szörfözőket. Hideg víz, de király lehet. De nincs tovább; menni kell. A plafon nagyon királyul beadja, felérek az utolsó méterekhez. 2 méter függőleges fal, és egy méter pozitív. Ennyi választ el a standtól. Pihenek a roham előtt.
Már mosolygok amikor akasztom az uccsó köztest, de hirtelen megfagy bennem a vér. A fal teljesen pozitív, azt hiszem erre mondják, hogy Paklenicás kőzet. Két tarélyt csípek össze, és próbálom centiről centire feljebb tolni magam, végül csődöt mond a pszihém. Nem látok semmilyen akasztó fogást, ráugrok a standra. Nagyon mérges vagyok magamra, bár a standakasztót továbbra sem találom. Minden csupára lapos...
Utána számtalan utat mászunk Lukival a fő szektorban, két 9+/10-, 9es. Nekem lett egy álom, amiért amint tehetem visszamegyek.
Kezd eljönni a nap vége, nincs sok bőr az ujjamon. Mondom Lukinak, hogy valami nagyfogásosat szeretnék próbálni, erre azt mondja, akkor miért nem nézzük meg az Undergroundot? Kérdezem micsoda? - Igen az első hét akasztásig, csak 7b bár a kalauzban így nincs benne, a helyiek jegyzik is. Nézzük meg azt a szektort, aztán eldöntjük maradjunk-e.-hangzik a válaszom.
Amikor felérünk hihetetlen látvány tárul elém. A sziklának teljesen hiányzik az alja, és vagy 10 fokkal van hűvösebb mint máshol - MARADUNK!
Nem tudom a teljes történelmét, de Luki azt mondja valamikor a középkorban bányászták ki, hogy várat tudjanak építeni. Amikor odamegyünk japcsók és spanyolok nyomatják az utakat. Luki tolatja elsőként az aluljárót, nagyon sokáig lóg benne. Az első ugrás hihetetlenül nagy, pedig a videón nem is látszik annak. Az első pihenőig sikerül is os-elnem (7b), bár mivel valóban néhány helyi tartja eddig számon, nem foglalkozom különösebben ezzel. Poénből, csak mert kíváncsi vagyok a folytatásra megnézem tovább. Egy 7C+ boulder következik, a videón 1:40 nél található. Az út legnehezebb mozdulatai vannak itt, a spanyol gyerek elmagyarázza hogy kellene megcsinálni, de betartani se tudom egyik mozdulatot se. Utána megint 5-6 méter zsebes rész, majd ismét egy boudler 7C. Ez már nem tűnik annyira lehetetlennek, de ehhez sincsen közöm. A vége pedig nagyon király, az is boulderes, de az már "emberi". Igazából, nem fogott meg annyira az út, -de nagyon örülök, hogy belementem és már el tudom képzelni milyen lehet ez a 9a fokozat. Jelen esetben gyakorlatilag mászol pár métert hatalmas zsebeken, majd jön egy plafonkunszt, ahol gyufás doboz szélességű csipiket kell összeszorítani, meg sarkazni ezerrel, aztán újra zsebek.
Luki a leghatalmasabb szektorban bepróbál még egy 7b-t, de olyan 10 méter után kiszerel, azt mondja már az A0-hoz is fáradt. Ezt a napot keményen megadtuk. lefelé menet beszélgetésbe elegyedek egy Frankenjurai házaspárral, dicsérem is a szép lányaikat. A krapsó aznap mászott meg itt második kísérletre egy 35 méteres 9-es utat, otthon Juraban 10/10+-okat nyom, és idén már megmászott egy nyolcezres hegyet, Cho Oyut. Nem is találok szavakat a teljesítményre, amikor a felesége a fülembe súgja hogy nem rég töltötte be az 50. születésnapját.
 Hüledezek még egy ideig, majd elhagyjuk a sziklákat, visszamegyünk a Camping Arco nevű szállásunkra. Fürdés, fogmosás. Eszünk-iszunk egy keveset, s mivel nem tudjuk bulira csábítani Lukiékat, Ádámmal ketten vágunk neki az éjszakának. Szombat este van, hangosan szól a muzsika. A fürdőbe menet összespanolok egy sátornyi német sráccal, Ádámmal elmegyünk hozzájuk. Ők tudják, hol van a buli, hagyjuk hadd vezessenek.
Ádámmal tátott szájjal megyünk végig a swimming poolon. Fiatalok sokasága, és zene, hatalmas fények és a tömegbe lövellik a habot. Mindenki tetőtől talpig habos lesz.
Ádámmal egy dologra jöttünk rá. Az olasz csajok nagyon jók, de a beszélgetést nem szabad úgy indítani, hogy magyarok vagytok. Amikor visszaértünk a Campingbe már csöpögött az eső. Mivel sajnos nem gondoltuk át a helyzetet, csak az útinaplót meg a törölközőket mentettük be a sátorba, a kötél, beülők, zia, minden kint maradt. Reggel 11 körül áll el az eső, szomorúan konstatáljuk, hogy a kötél olyan 10 kilós lett, valamint a ziazsákjainkban megkövült mész keletkezett. Elbúcsúzunk Annáéktól és kicsekkolunk a kempingből. ...
képek talán később, ha Anna hajlandó lesz küldeni...

2011. augusztus 22., hétfő

A városok városa!

Még érzem a számban az előző napi örömlánytól kapott pizza ízét. A határ egy érdekes szó. Bizonyos dolgokat összeköt, bizonyos dolgokat elválaszt egymástól. Valakinek kettészakítja az életét, valaki itt lel új életre. Mindenesetre „örömöket” itt is lelhetünk.
Az első autóban akihez odamegyek a benzinkúton egy német pasas ül. Fülig érő mosollyal mesél az életéről Dél Tirolban. Ez a mosoly már nagyon hiányzott Olaszország után. Bevisz minket egészen Innsbruck centrumába, majd elbúcsúzunk. Írunk Annának, hogy itt vagyunk és kora délutánig nézelődéssel szeretnénk elütni az időt. Az információnál, teljes körű felvilágosító prospektust adnak; a lehetőségek tárháza vár minket. Csemegézünk. Az Alpinverein Museum és az Alpinzoo egész kecsegtetőek, a Tiroli történelmire már sajna nem marad időnk.
Az Alpinverein Museum a hegymászás fejlődését mutatja be nekünk, egészen a korai időktől kezdve. Mindenhol vetítések, képek, mondások a falakon. A mennyezetről szöges talpú bakancsok lógnak, itt-ott tévés riport Hermann Buhl feleségével, vagy az egészséges életmódról…vagy, hát sokáig lehetne sorolni. Azt hiszem Ádámot és engem is egészen megérintett ez a hely.
Hátrahagyva gyaloglásnak adjuk a fejünket. Egészen 250 méterrel a város fölé emelkedünk, hogy megleshessük Európa legmagasabban fekvő állatkertjét, a több mint 2000 fajjal rendelkező AlpinZoo-t. Őszintén szólva, nem volt akkora élmény mint először vártuk, bár a jávor szarvas lefekvése és a bölény –Teljesen Átlagos Vadtulok- vizelési szokásai igazán bejöttek. És akkor még nem is beszéltem a fán alvó hiúzról, vagy a temperával megjelölt méhkirálynőről.
Délután fél 4-re jött értünk Anna, a szokásos nagy Audival, (alig bír befordulni az állatkert elé.) : )
Egy Innsbruckhoz közeli sportmászó helyet nézünk meg. Azt mondja; ide nem igazán járnak a helyiek, mégis a kaller éktelenkedik a sok 8b-8c úttal. Könnyebbekről meg már ne is beszéljünk. Ádámmal nem értjük a kőzetet, mintha direkt mászóknak teremtették volna. Szinte harapnak a fogások, a több mint 30 fok ellenére is. Nem sok utat mászunk, hamar telik az idő, a hely nagyon tetszik. Anna este isteni vacsorát főz nekünk, nem is tudom mikor ettünk utoljára rendes meleg ételt. Az est további részében az erkélyen iszogatunk és éneklünk, majd amint lemerül a lap-top belevetjük magunkat a tengerként hömpölygő innsbrucki éjszakába. Az első szórakozóhelyen majdnem ott ragadtunk, - ami baj lett volna- egy Jennifer Anistonnal kevesebb… L
Ádámnak elég gyorsan sikerült ezen a problémán túltennie magát, még egy koccintás és csak képek, hangok és árnyak, színek, zajok, a vágyak. Megint sikerült elintéznem magam, így olyan 4 óra körül Annával hazataxiztunk. Valahogy Ádám ott ragadt a szórakozó helyen, és gyalog indult megkeresni a Kochstaße 10-et. A két órás hazaútja szerintem egy külön bejegyzést is megérhetne, de mindenesetre egy tökéletes sztori egy tábortűz és két tokaji társaságában.
10-kor kelünk, müzlizünk egy finomat. Elköszönünk Annától.

Hazatérés


Erősen dehidratálva indultunk el a festői szépségű tiroli városból. Az égető napsütésben még az előző éjszakai bódulat hajtott minket az első benzinkútig. Mire megtöltöttem a vizes palackunkat, Bálint már lezsírozta a fuvart Salzburgig. Egy, az utat végig nevető nagyon kedves pszichológus csaj volt az áldozat. Indulás előtt még felugrottunk hozzá, ahol a barátnőjével kávéval és reggelivel kínáltak. Hasztalanul ellenkeztünk, hogy mi már reggeliztünk.
Magunk mögött hagytuk Innsbruck-ot. Fantasztikus város. Egy völgyben fekszik 500 m-en az Inn folyó partján, 2000 – 2500 m magas csúcsokkal körülvéve. Kopár hegyek, óriási sziklafalak, zöld legelők, fás dombok amerre csak nézel. Hegymászás, bicajozás, túrázás, sziklamászás, síelés.. Egy sport paradicsom.
Az úton a lány szinte mindenen nevetett. Főleg alkoholistákat kezelt, így laza természetességgel terelődött a beszélgetés a kábítószerek és a könyvek irányába.
Az autópálya melletti benzinkúton folytattuk a stoppolást. Mellette volt egy nagyobb étterem is; felváltva próbálkoztunk annak parkolójában és a kúton. Az olasz autókat rutinosan már messziről elkerültük. Néhány magyar is járt arra, de nem volt szerencsénk velük. Ellenkező irány, teli kocsi, céges autó, „ezekkel a csíkszeműekkel vagyok” busz. 2-3 óra várakozás, közben spanolás egy francia lánnyal aki szokott stoppolni és kurva jó fej volt, és el is vinnének, de csak egy helyük van és az ellenkező irányba mentek. Mint amikor Moszkvában Mercedeseket osztogatnak. Semmi baj, ez Ausztria, itt nem létezik olyan hely ahol 3 óra alatt ne vennének fel. Le is szólít minket egy német idősebb arc, így egy bécsi stoppossal kiegészülve 4-en folytatjuk utunkat egy 9 személyes mikrobusszal.
Este 8-9 körül érünk a Bécstől 30 km-re lévő benzinkúthoz. Még él bennünk a remény hogy aznap eljutunk Sopronba és hazai földön alszunk, esetleg még egy tüzijátékot is megcsodálhatunk. Gyorsan betoltunk magába egy paradicsomkonzervet. ( - „Ádám, nálad van a kenyér?” – „Nem, azt hittem te raktad el.”) Bálint elszaladt az étterem parkolójába körülnézni, én a kútnál álló kocsiknál próbálkoztam addig. Hoppá, egy magyar rendszám. Két ajtós piros kocsi (lövésem sincs milyen típus, márka, sosem érdekeltek az autók). Fiatal srác hanyatt fekve a kormánynál, kicsit gondolkozik beférünk-e, azt mondja megkérdezi a csaját. Nagyon kedves lány, látszik hogy itt nem lesz probléma. Persze, ok; ha be tudjuk tenni magunkat cuccokkal a hátsó ülésre, mivel a csomagtartó dugig van. Ezzel még sosem volt probléma, szóval 80 literes táskákkal az ölünkbe irány Budapest!
A 3 éve Hollandiában élő magyar párt az Istenek küldték (vagy Jézus, Allah, Buddha, Borg, a dzsó ereje, kinek mi tetszik). Nyaralni jöttek haza, egy éve nem jártak már itthon. Mind a négyünk hiányolta már a magyar szót, a magyar emberek társaságát. Az első magyar fuvarunk, ami egyben a trip legnagyszerűbb útja és legtökéletesebb lezárása.
160-al téptünk (be) a bécsi sztrádán. Az aszfalt legapróbb illesztési hibáit is éreztük a túlterhelt járműben. Egymást követték a beszámolók: a stoppos tapasztalatok közé befurakodott egy-egy hihetetlen történet a holland emberekről és az ottani életről. Ezek az első hallásra már-már urban legend-ként ható sztorik és az álmosság annyira letaglózott minket, hogy végül a holland történetek tiszta folyama egyeduralkodó lett.
A határhoz érve fény csillant az égen, pirosban és fehérben: tűzijáték! Ezek egyenesen a négy hazatérőt üdvözlik. Csodálatos érzés volt! (Szerintem a tűzijáték egyedül a gyerekeket érdekli valójában. A szülők azért nézi meg, mert a gyerekőcöknek meg kell mutatni. A fiatalok azért, mert mindenki más is, és amúgy sincs jobb dolguk pont augusztus 20-án este és ez egyébként is egy tök jó indok a közös összejövetelre és egy hétköznapinál nagyobb berugásra.)

2011. augusztus 21., vasárnap

hazaértünk

Előzetesben ennyit. Lukit fogom az Underground nevű útban.
Lehet csak hét vége felé lesz bejegyzés, mert szerdától gólya vagyok... :)

2011. augusztus 19., péntek

Coming back to life

Miutän megfürodtunk a garda toban, a foldkozi tengerben, arco-t csapattuk, ätvonatoztuk milanot, menekultunk genovaban a niggerek elol, veronaban aludtunk a csovesek mellett, es tapasztalatot szereztunk a pennymarket parkolos alväsokban, es az olasz csajozasban, igen, most vegre elhagyhattuk ezt a pokolnak sem nevezheto orszagot. Ha nekem egyszer olaszorszäg az eszembe jut, egy eletlen konzervnyitoval akarok majd eret vagni. de errol is majd kesobb.
ma tirolban masztunk. Annanal alszunk, es bulizni keszulunk. Koltozzetek innsbruckba mert ez a legjobb hely a vilagon. Ha pedig akartok nehezet mäszni akkor olvassatok a Linz zum Klettern-t. Ha nem akartok szivni es elvezni akarjatok az eletet, akkor ezt ne olvassatok el, hanem csak masszatok, azt ami jol esik. Hogy ez a vizszintest jelenti vagy a fuggolegest az mindegy.

Ezeket a bejegyzeseket ki fogom torolni es adammal irunk egy egesz patent kis beszamolot a turarol, amint hazaertunk.

Azert jo elmenni otthonrol, mert amikor hazaersz egy hosszu tura utän, akkor nem belepsz egy epuletbe ahol eppen laksz, hanem valoban hazatersz egy olyan helyre amit igazän az otthonodnak nevezhetsz.

"Egy ilyen tura utan tudod a legintenzivebben megelni a hazateres erzeset."

Mondta: adam tota

2011. augusztus 14., vasárnap

Midnight train


Pénteken este indultunk haza Drezdából. Sikerült a vonaton egy igen beszédes osztrák társaság mellé ülni, de szerencsére Prágában leszálltak. Éjfélkor indult tovább a vonat Prágából, innen a telihold kísérte 8 és fél órás utunkat a keleti pályaudvarig.

Reggel összekapartam magam, aludtam, visszaváltottam a pénzem forintra, aztán este hatkor indult a buszom Bajnára.


Zsombor azzal a remek ötlettel hívott fel, hogy nézzek ki hozzájuk kis-geribe, mert éppen családilag nyaralnak Pusztamaróton. Nem hagyhattam ki a Zelena családdal való megismerkedést. Beértem Bajnára, onnan kistoppoltam az elágazásig, onnan elkezdtem sétálni, de Zebráék lejöttek értem.

A veszprémi mászótáborral is összefutottam, Stromiék egy igen ötletes, új beavatási feladatot találtak ki, de nem múlattam velük, inkább korán lefeküdtem.


Ma volt egy kis enyhe csapatás, kiment a High Brow, jee. Zebrának a 23 karátos, igaz érdekes akasztási stílussal.


Megnéztem a Massive Attack-ot, az esőfal legrövidebb útját. Végig olyan testerős mozdulatok vannak benne, hogy sikítottam az útban. Az útnak egy mozdulata lett meg, a többit csak fogdostam. Long term project...

Este visszajöttem, hogy hétfőn el tudjam intézni a mászókörös cuccok logisztikáját, mert csütörtökön megyünk építő kari gólyatáborba, Bodajkra.



2011. augusztus 9., kedd

A stoppos legfontosabb kelléke : egy törölköző!!!

Úgy csinálunk majd ahogy a klippben.
Ádám hétfőn felhívott és azt mondta kurva nagy bajban van, és csak én húzhatom ki a nyakig érő kulimájszból. Úgyhogy szerdán elindulunk az eurotúrára. Igazából a Kavics által ajánlott Galaxis útikalauz stopposoknak tett először mélyebb benyomást rám. Aztán Tomika csavargás utáni olthatatlan vágya. (Áttapadt rám is)
Az Író 1971-ben fogta a Ken Walsh által írt: Európa útikalauz stopposoknak című könyvet és vállára vette a világot. Részlet: Azért ezzel utaztam és nem a Napi öt dollárból Európa körül (ami akkor még megoldható volt), mert ez ezer százalékosan meghaladta anyagi lehetőségeimet.
Nos mi Ádámmal hasonló cipőben evezünk, kicsit Douglas Adamsnek érzem magam, bár nincs se olyan fanyar angol humorérzékem, se akkora fantáziám. Az utinaplót napról napra vezetni fogjuk Ádámmal, megpróbálunk szép képeket is készíteni. Az első állomásunk Zillertal helyett valószínűleg Arco lesz (vagy ahová eljutunk), és ha Isten is úgy akarja nem fogunk megállni az Eifel torony tetejéig. A fene se tudja. Amint lehetőségünk lesz, írok.

Végül a cím: Miért fontos egy törölköző egy stopposnak. Íme.
A GALAXIS Útikalauz érdekes dolgokat közöl a törülközőkről. A törülköző, írja az Útikalauz, a lehető
leghasznosabb dolog, amit csak magával vihet a csillagközi stoppos. Egyrészt komoly gyakorlati
értéke van: beletakarózhatunk, hogy meleghez jussunk, míg átugrándozunk a Laglan-Béta hideg
holdjain; heverhetünk rajta, míg a Santagrinus-V ragyogó, márványhomokos tengerpartjain szívjuk a
sűrű tengeri levegőt; felvitorlázhatjuk vele minitutajunkat, míg lefelé sodródunk a lassú, lomha Moth
folyón, takarózhatunk vele, miközben Kakrafoon sivatagainak vörös csillagai ragyognak ránk,
megnedvesíthetjük és fegyverként használhatjuk kézitusában, fejünkre tekerhetjük, hogy távol tartsuk
a mérges gőzöket, vagy hogy elkerüljük a Traal bolygó Mohó Poloskapattintó Fenevadjának
pillantását (észvesztően ostoba állat, azt hiszi, ha ő nem lát téged, te se látod őt - annyi esze van,
mint egy cipőtalpnak, de nagyon-nagyon mohó), veszély esetén vészjelzéseket adhatunk vele, és
természetesen bele törölközhetünk, ha még elég tiszta hozzá.

Másrészt, és ez a fontosabb, a törülközőnek roppant pszichológiai jelentősége van. Miért, miért nem,
ha a strag stoppos észreveszi, hogy a stopposnak van törülközője, azonnal föltételezi, hogy fogkeféje,
arctörlője, szappana, doboz kétszersültje, kulacsa, iránytűje, kötélgombolyagja, szúnyogriasztója,
esőkabátja, űrruhája stb. is van. Sőt a strag boldogan odakölcsönzi a stopposnak a felsoroltak vagy
egy tucat egyéb tétel bármelyikét, melyet a stoppos véletlenül "elvesztett". A strag úgy gondolkodik,
hogy aki széltében-hosszában bejárja stoppolva a galaxist, nomádul és csövezve él, hihetetlen
nehézségekkel néz farkasszemet, és győz, és még azt is tudja, hogy hol a törülközője - az igazán
olyan valaki, akit komolyan kell venni.

A végtelenbe és Tovább!

2011. augusztus 7., vasárnap

Helyzetek

Először a címet hadd magyarázzam meg.

Kicsit több, mint egy hónappal ezelőtt jöttünk meg Höllental-ból
ami után egy hónapig voltam gyakornok egy pesti cégnél
jelenleg Drezdában vagyok egy konferencián.

Ha akarnék sem nagyon tudnék ennél szélsőségesebb helyzeteket kitalálni, bár lehet hogy csak a képzeletem szegényes. Egyik helyen sem tudják hogy milyen a másik kettő, legfeljebb hallottak róla. Dehát az ember belekóstol, amibe csak tud.

Kb két hete voltam a boulder clubban, azóta egyszer másztam, úgyhogy inkább egy kicsit mesélek a konferenciáról:

Egy átlagos nap úgy néz ki, hogy reggeli, előadások, kávészünet, előadások, ebéd, előadások, kávészünet, előadások és vacsora. Persze említenem sem kell, hogy az ellátás és a szállás kitűnő.


Jó látni a "nagy" tudósokat testközelből. Ez olyan, mintha egy helyen lenne Patxi, Ondra, Dave, Timmy, Fred, Udo és a többiek és te bárkihez odamehetsz beszélgetni, vagy biztosítod, miközben egy 9a-t csinál, este meg söröztök.
Nagyon sok nemzet képviselteti magát, ez nagyon tetszik, imádom az olaszok vagy az oroszok akcentusát, a japánok meg tisztára olyanok, mint valami kung-fu film, ahol az öreg professzor a Sensei.

Voltunk várost nézni is, a szokásos látványosságokat kipipáltuk, nagyon szép a hely. A II. világháborúban Drezdát szinte porig rombolta egy bombázás és alig maradtak meg a régi épületek, teljesen újjáépítették a várost. Viszont itt nagyon jól megfér egymás mellett a régi és az új. Nem úgy érzed magad, mint valami múzeumban, mégis tisztelik a múltjukat.
video


Én a konferenciához (szerény személyemen kívül) egy poszterrel járultam hozzá, ami díjat is kapott!



Szombaton megnéztem Szász Svájc egy részét. Partner híján csak túrázás volt. Elvonatoztam Bad Schandau-ba, onnan meg a turistaösvényt követtem. Egyébként pénteken esett és minden csupa víz volt, a páratartalom elviselhetetlen, tiszta esőerdő volt a hely. Nem volt túl jó előérzetem a homokkövekkel kapcsolatban és ez nem sokat változott, szép hely, de mászásra közel sem ideális.
Nagyon puha a kőzet, ezért eső után 24 óráig nem szabad mászni. Nagyon sok tömb van, de csak egy részük mászható, mondjuk az is bőven elég. Ahogy eddig alakult az időjárás, nagyon szűknek tűnik nekem az időjárási ablak, amikor lehet mászni. Dehát nincs is szász svájci versenyző a világversenyeken. Egyébként a formakincs eszméletlen.

Itt jegyezném meg, hogy a tömegközlekedés nagyon príma, habár (nekem) drága.








Vasárnap elmentem a drezdai XXL nevű terembe.

Beszéltem pár helyi arccal, azt mondták, hogy nem esik mindig ennyit. A helyieket egyáltalán nem aggasztja a kőzet, vagy a biztosítottság, nem úgy mint engem. Itt mi sem természetesebb, mint ezeken a homokkő tornyokon mászni.

A jövő héten pénteken indul vissza a vonatom, ha addig lesz esemény, akkor még jelentkezem.

2011. augusztus 6., szombat

Rock & Ice

Július elején sikeres túrát zártunk Észak-Olaszországban, egy jókedvű csapattal: István, Domi, Dani, Ákos, Tomcsi. Hosszabb kihagyás után sikerült visszatérni a Dolomitokba, idén a Tofana di Rozes hatalmas falát vettük célba.

A Tofana 1000 méteres déli fala


Első nap egy rövid bemelegítő túrát szerveztünk, az első pillér élén vezető Pfeilerkante(V+, 470m) utat másztuk. Gyönyörű időben, egymás után gyűrtük magunk alá a hosszokat. Kellemes mászás, stabil kőzeten, szellős biztosítással, amit könnyen ki lehet egészíteni. Az utolsó standba felérve, az előttünk lévő páros pakolássza a cuccait, amikor ismerős szisszenésre leszek figyelmes, hátrafordulok, az olaszok pedig azonnal széles mosollyal az arcukon nyújtanak felém egy doboz hideg sört, ennél jobban nem is végződhetett volna az a mászás. Felérnek a többiek is kicsit dumálunk az olaszokkal, előkerül még egy Mont Blanc mellől származó pálinka is, így hát megvizsgáljuk azt is, azért el kell ismerni, az olaszok értenek a vendég szeretethez és a pálinka főzéshez. Vártunk Daniékra, de nem jöttek, már fáztunk a szélben, ezért elindultunk lefele, hál istennek a lemeneti útról belátni az egész falat. Rövid keresgélés után kiszúrjuk őket, szélcsend van így ordítozással egész tisztán értjük egymást. Az utolsó pár hossz egyáltalán nem egyértelmű, de sikerül elmagyarázni, hogy merre másszanak tovább. Jó irányba indulnak, így lesétálunk sörözni és főzni a kocsihoz, pár óra múlva Ákos és Dani is csatlakozik hozzánk. Ákos itt mászott életében először sziklát, eddig csak teremben volt, a mászócipő kimaradt a csomagból, ezért túracipőben tolta végig, minden gond nélkül. Azt gondolom ez egy elismerésre méltó teljesítmény.

István küzd a bevágásokkal

Második nap Domival emeltük a tétet, a második pilléren lévő híres Pilastro(VII+/A0 770m) utat választottuk. Már messziről látszódik, hogy az út két plafonon vág keresztül, az alsó kb. 2 métert ugrik ki a fal síkjából, a felső olyan 1 métert, azt hittük ezek lesznek a kulcshosszok, tévedtünk... A fal alsó harmadát olajozottan másszuk végig VIos nehézségi fokig, egy ferde repedést kell követni 130 méteren keresztül, szépen biztosítható. Megérkeztünk az első plafon alá, van egy kényelmes, meglepően sok szögből álló stand, kicsit pihenünk, eszünk, próbálom felszívni magam a feladatra, terv szerint megpróbálom szabadon átmászni VIII- nehézségért. Rövidre fogva nem sikerült, a kis hátizsák is piszok mód húzott le a semmibe, mikor beálltam a plafon nehezebb, elfekvős mozdulataiba, meg a pszihémnek se tett jót, hogy szakadt kötélgyűrűket akasztottam, egy ki tudja hány éves faéken. Látszott, hogy valaki fúrt oda egy nittet, amit utólag letörtek, hogy megőrizzék az út eredeti karakterét. Hát sikerült, így inkább A0-áztam két métert, mint hogy esés közben kitépjem a faéket.

Izzad a tenyerem az első áthajlás előtt

Pihenek a faékben, szurkoltam, hogy tartson

A két plafon közötti teljesen függőleges VIos hossz nagyon szép, technikás mászást tartogatott, jól volt biztosítva, a tetején egy eredeti, kényelmetlen függőstanddal. A második plafon VIIes nehézségért tisztán átmászható, de itt már nem nagyon erőlködtem kidőltem, felnyúltam és a kezem egy nagyobb vasdarabot ragadott meg nem keresgéltem fogás után hagytam hogy a lábam kilendüljön a semmibe és lendületből felraktam, kicsivel a kezem alá egy sarok akasztást, oldalra fordulva lógtam egy pillanatig 300 méter magasan, az áthajlások miatt csak levegő volt alattam egész a fal tövéig. Majd jó fogásokon ki lehet állni a plafonból és még pár méter a következő standig. Már csak ezért, az egy felejthetetlen mozdulatért megért megmászni ezt az utat. Lustán pihengettünk egy nagy párkányon, megnyugodva, hogy a nehezén már túl vagyunk, nem számoltunk a felettünk lévő áthajló kéménnyel, hiszen csak VII- os nehézségre adják. Hát mássza át, az tisztán ezt a hosszt akinek hat anyja van... Domi vezetett, egyébként se szereti a kéményeket, ez után se kedvelte meg. Az eleje oké majd elkezd kifele dőlni, folyamatosan kifele kell másznod belőle, távolodsz a fal síkjától, nő az űr alattad, elkezd beszűkülni, szívsz a zsákoddal, mert állandóan elakad, majd jön egy kis áthajlás és eltávolodnak a falak egymástól, nekem lehetetlen volt átterpeszteni, ja és persze itt is a legjobb részen ezer éves faék. Ez a hossz kemény megdolgozott minket, biztos jó egy órát eltöltöttünk a megmászásával, mi ezt tartjuk a kulcshossznak. A maradék út, kényelmes kéményeken, bevágásokon vezet, a végén kicsit keresgélős, majd egy nagyobb párkányt elérve, balra kell traverzálni vagy 100 métert, majd még innen is mászni 150 métert könnyű II-IIIas terepen. A lemenet óvatoskodós, azért lehetne nagyot borítani. Szép út volt, tele kihívásokkal, igazi Alpesi kaland. Összehasonlítva a Comici-vel, nagyon egy szinten érzem őket, bár a Pilastro kicsi hosszabb és nehezebbek a kulcsrészei, viszont a többi hossz könnyebb, és a lemenet is egyszerűbb, rövidebb.
Dani és István a második pillér másik nagy klasszikus útját mászták 2.Pfeilerkante (VI, 695m). Dicsérték az utat különösen a középső részen lévő nagy balra travikat, amik közvetlen egy plafon fölött vezetnek.
Következő napon pihenő napot tartottunk és átkocsikáztunk Svájc és Olaszország határára, a Monte Rosa lábához. Útközben átszeltük keresztbe a Dolomitokat, kénytelenek leszünk ide valami hosszabb túrát szervezni, mert lenyűgöző falak várnak még ránk.
"Átlagos" tájkép útközben

Majd kicsit lógattuk a lábunkat a Garda tóban, végül este fele begurultunk, a kis hegyi településre Alagna-ba. Sajnos eső várt minket, így valami száraz bivakhely után kellett néznünk, de hamar ráakadtunk a falu szélén álló felhagyott vaskohóra. A kapu nyitva volt és egy féltető alá be tudtunk parkolni mellette volt elég hely egy kényelmes bivakoláshoz. Normál esetbe a hómarókat parkolják ide nyáron, és az útszóró sót tartják itt, de nekünk 5 csillagos bivaknak számított, mert másnap estig kisebb, nagyobb megszakításokkal szakadt az eső. Bődületes mennyiség esett le, új patakok, vízesések jelentek meg a hegyoldalban, sáros víz hömpölygött mindenhol. A másnapot főzéssel, piálással, kártyázással ütöttük el, felfedeztük a vaskohót, jót aludtunk délután.

Csodás bivakhelyünk, az elhagyott vaskohó

Pár üveg sör és bor után

Következő nap gyönyörű idő fogadott minket és az előrejelzés is bíztató volt. Felvonóval felmentünk 3000 méter magasra, innen holdbéli, kihalt, lapos kövekkel borított tájon mentünk 3300 méterig, ahonnan havas terepen, majd glecsseren haladtunk tovább. Aznapra a 4160 méter magasan lévő bivakház volt a cél. A glecsseren iszonyat meleg volt, legszívesebben egy szál semmiben meneteltem volna, felforrt az agyunk a tűző naptól és a 3000 méter szint emelkedés se tett jót. Holt fáradtan, kitikkadva, lüktetőt fejfájással estünk be a bivakba. Az Algoflex ismét bizonyított, hogy fejfájás ellen a legjobb gyógyszer. Egész délután aludtunk és főzőcskéztünk, dumáltunk egy nagyon kemény 60 éves angol házaspárral, akik hat hetes alpesi hegymászó túrán vettek részt. Csak István és Ákos érzett magában erőt, hogy felmásszon a szomszédos 4215ös csúcsra: Vincent-Pyramide.
Első célpontunk a Lyskamm(4527) volt a déli gerincen keresztül, majd a normál útján, az éles nyugati hógerincen vissza a bivakházhoz. Hajnalban indultunk, szép tiszta időben, jól haladtunk, mindenkinek sikerült hozzászokni a magassághoz és a hideg idő is nekünk kedvezett. Korán elértük a Lyskam déli szomszédjának csúcsát, ahonnan a déli gerinc indul. Egy kötélre kötve szinkron másztuk végig a gerincet, ahol szükséges volt biztosítást tettem ki, a sor végén haladó pedig gyűjtötte a vasakat. Kellemes mászás volt max IIIas terepen néhol kisebb havas betétekkel. A reggeli napsütésben értünk fel a csúcsra, ahonnan a meredek nyugati gerincen jöttünk le. Káprázatos normál útnak számít szerintem, ahogy az éles hógerincen harántol az ember, végig belát a meredek északi hófalba, egyszer talán majd azt is megmásszuk. Délre értünk vissza a bivakba, így megúsztuk a délutáni kánikulát a gleccseren. Ismét szundi következett, de este fele még egy két órás túra keretében felsétáltunk a körülöttünk lévő 4000 méternél magasabb hódombokra (csúcsokra).
Útban a Lyskamm déli gerincén

Még mindig nyomolunk

A lemeneti gerinc (Lyskamm normál út)


Utolsó túrának a Monte Rosa fő csúcsának, a Duforspitze-nek a mászását terveztük. Ismét korai indulás, gyorsan elértük a Margaritha házhoz közeli csúcsot, Zumsteinspitze (4563m), a hegymászók(túristák) nagy része általában csak erre a könnyű csúcsra mászik fel és nem mennek tovább a legmagasabb pont felé: Duforspitze(4634). Ezen utólag nem is csodálkozok, mert egy nem könnyű gerinc vezet át. Először egy éles, meredek hógerincet kell leküzdeni, ahol semmi biztosítást nem lehet kitenni, magabiztosan kell lépni és ha esik valaki a kötélpartiból, akkor gondolkodás nélkül le kell ugrani a gerinc másik oldalán. Legalábbis mi csak így tudjuk elképzelni a túlélés egyetlen módját. Később sziklás, havas terepen kell mászni még elég sokat, itt se árt a trittsicherheit, ahogy az osztrák mondaná. Még a délelőtti órákban elértük a csúcsot és hó olvadás előtt vissza is tudtunk menni a gerincen. Innentől versenyt futottunk az idővel, mert még az utolsó felvonóval el akartunk menni.
Szép gerincmászás

A völgyben toltunk még egy pizzát, itt kell megjegyeznem, hogy számomra az olasz pizza mítosza, kezd szerte foszlani, majd záró akkordként ismét megnéztük a Garda tavat, bár most éjszaka, így az ottani éjszakai életbe is belekostólhattunk.
Kimondottan sikeres túrát zártunk, minden előzetes tervet, álmot sikerült megvalósítani, remélem sose lesz rosszabb.

Még több kép István albumában.


Férfimunka

Akik rendszeresen olvasnak azoknak bizonyára feltűnt, hogy az utóbbi időben nem szaporodnak a bejegyzések. Ez több dolog, együttes kölcsönhatásából adódik. Egyrészt a fehérvári kollégák elhúztak 2 hétre, így nincs kivel mászni. Vagy az időjárás. Vagy 35 fok van, vagy szakad az eső. Gábor nyári gyakorlaton volt, jelenleg pedig Drezdában matekozik. Vagy lehet csak hogy le vagyunk pukkanva.
Régóta terveztem és úgy néz ki összeáll a falépítés dolog. Egy boulderfalat akarunk csinálni Budapesten, viszonylag nagyot, jó elérhetőséggel. A moszkva tér mellett találtunk is egy általános sulit. Biztos hogy lenne jobb hely is, de minden máshol fizetni kellene érte, vagy ilyen garázsbérlések pl. 30000. Szóval ezt az egyet látom lehetőségnek. Bármi nemű támogatás jól jön. Viszont így lesz jattosodás aszem.

2011. augusztus 2., kedd

"Vingardium leviosa"

2 hét eső után az első meleg nap. Egyik se kedvezett. Se a meleg, se az ezt megelőző két hét eső. Tudtam, hogy a Blitzkrieg Bop-ot nem ma kell megmászni, de amikor megláttam a falat majdnem sírva fakadtam. Mint egy 10 évig nem tisztított úszómedence alja, vastag zöld algaréteg borította a reibungos peremes áthajlást. A nap nyáron magasan megy, a lombok pedig jó sűrűek, így fikarcnyi esély sincs arra, hogy ez normálisan letisztuljon, szerintem úgy szeptemberig.
Az egész úton a pókhálókkal küzdöttem. Utálom amikor váratlanul az arcomban találok egyet, egy méretes keresztessel a közepén. A lókutya száraz volt. Már régebben mondtam Pistikének hogy lehetne csinálni valamit, a Józsi Baráttól jobbra, nagy hülyeség lett volna arra vinni amerre egykoron gondoltam. De most láták felem szümtükkel, és el sem hiszem amit látok. A Félelem bérétől balra lévő pocak teljesen üres, nincs rajta fogás. 2 órán keresztül nézelődök, hogyan mit lenne, s érdemes ide teremteni. (Tetszik az istenjátszósdi!) Próbálom a kunsztnak kinéző részt, majd amikor megvan a két mozdulat, rájövök, nem ez volt a kunszt. Sokszor kiesek, nagyon sokszor. Majd egyszer csak sikerül a mellényúlás. Húúúúú, ha látnátok. Olyan az egész, hogy egy nagyon rossz lejtős peremen lógsz bal kézzel és belógatod magad alá a lábad hogy valamennyire bent maradj a falban. Nagyon gyorsan kell rányúlnod jobb kézzel a következő fogásra, ha elvéted kidőlsz és pottyansz. A következő fogás, pedig nem az a "rácsapok és bentvan" hanem egy kétujjas egy ujjperces lyuk, alatta egy rosszul álló kockával. Kísérletezés során úgy lett nekem a legjobb, hogy két ujj a lyukba és hüvelykel pedig szorítani atomból a kockát. Gyakorlatilag összecsíped a kettőt.
Namost, mint írtam nem tudsz hirtelen rácsapni a lyukra, épphogy csak befér az ujjad. Először a hüvelykujjaddal nyúlsz az alsós kockára ami épphogy segít bent tartani a testedet a falban, majd utána tudsz a luksira koncentrálni. Ha ez megvan jöhet a kunszt, egy irgalmatlanul kicsi perem. Minden full kompakt. A perem után még egy nagyon kicsi kétujjas lyuk, csak segítőnek, majd egy dinamikus mozdulat egy oldalhúzó zsebre, onnan még egy féldinamikus mozdulat egy allulhúzóra. Eddig mertem próbálni, de ebbe bele kell majd állni (lépések nuku) és kimászós a teteje. Állóstart nem igazán jön be, valószínű hogy az eleje a Lókutya topfogása lesz, vagyis a pihenő karély és onnan kell nyomnunk egy visszatraverzt -az se könnyű-, majd utána megkapjuk a kunsztot. Az út vonalvezetése miatt -ami hasonlít a Harry Potter varázsige pálcaintésére- és mert egy bottal magam előtt egész nap a pókhálókat takarítottam, az út a Vingardium leviosa nevet fogja kapni. A nehézséget belőni se tudom olyan régen bouldereztem, de szerintem keményebb mint a Big Sziti Lájf. Őszre hagyom, majd alakul. (Akkor már úgyis ilyen erős leszek :-)
Videó később!