2011. augusztus 6., szombat

Rock & Ice

Július elején sikeres túrát zártunk Észak-Olaszországban, egy jókedvű csapattal: István, Domi, Dani, Ákos, Tomcsi. Hosszabb kihagyás után sikerült visszatérni a Dolomitokba, idén a Tofana di Rozes hatalmas falát vettük célba.

A Tofana 1000 méteres déli fala


Első nap egy rövid bemelegítő túrát szerveztünk, az első pillér élén vezető Pfeilerkante(V+, 470m) utat másztuk. Gyönyörű időben, egymás után gyűrtük magunk alá a hosszokat. Kellemes mászás, stabil kőzeten, szellős biztosítással, amit könnyen ki lehet egészíteni. Az utolsó standba felérve, az előttünk lévő páros pakolássza a cuccait, amikor ismerős szisszenésre leszek figyelmes, hátrafordulok, az olaszok pedig azonnal széles mosollyal az arcukon nyújtanak felém egy doboz hideg sört, ennél jobban nem is végződhetett volna az a mászás. Felérnek a többiek is kicsit dumálunk az olaszokkal, előkerül még egy Mont Blanc mellől származó pálinka is, így hát megvizsgáljuk azt is, azért el kell ismerni, az olaszok értenek a vendég szeretethez és a pálinka főzéshez. Vártunk Daniékra, de nem jöttek, már fáztunk a szélben, ezért elindultunk lefele, hál istennek a lemeneti útról belátni az egész falat. Rövid keresgélés után kiszúrjuk őket, szélcsend van így ordítozással egész tisztán értjük egymást. Az utolsó pár hossz egyáltalán nem egyértelmű, de sikerül elmagyarázni, hogy merre másszanak tovább. Jó irányba indulnak, így lesétálunk sörözni és főzni a kocsihoz, pár óra múlva Ákos és Dani is csatlakozik hozzánk. Ákos itt mászott életében először sziklát, eddig csak teremben volt, a mászócipő kimaradt a csomagból, ezért túracipőben tolta végig, minden gond nélkül. Azt gondolom ez egy elismerésre méltó teljesítmény.

István küzd a bevágásokkal

Második nap Domival emeltük a tétet, a második pilléren lévő híres Pilastro(VII+/A0 770m) utat választottuk. Már messziről látszódik, hogy az út két plafonon vág keresztül, az alsó kb. 2 métert ugrik ki a fal síkjából, a felső olyan 1 métert, azt hittük ezek lesznek a kulcshosszok, tévedtünk... A fal alsó harmadát olajozottan másszuk végig VIos nehézségi fokig, egy ferde repedést kell követni 130 méteren keresztül, szépen biztosítható. Megérkeztünk az első plafon alá, van egy kényelmes, meglepően sok szögből álló stand, kicsit pihenünk, eszünk, próbálom felszívni magam a feladatra, terv szerint megpróbálom szabadon átmászni VIII- nehézségért. Rövidre fogva nem sikerült, a kis hátizsák is piszok mód húzott le a semmibe, mikor beálltam a plafon nehezebb, elfekvős mozdulataiba, meg a pszihémnek se tett jót, hogy szakadt kötélgyűrűket akasztottam, egy ki tudja hány éves faéken. Látszott, hogy valaki fúrt oda egy nittet, amit utólag letörtek, hogy megőrizzék az út eredeti karakterét. Hát sikerült, így inkább A0-áztam két métert, mint hogy esés közben kitépjem a faéket.

Izzad a tenyerem az első áthajlás előtt

Pihenek a faékben, szurkoltam, hogy tartson

A két plafon közötti teljesen függőleges VIos hossz nagyon szép, technikás mászást tartogatott, jól volt biztosítva, a tetején egy eredeti, kényelmetlen függőstanddal. A második plafon VIIes nehézségért tisztán átmászható, de itt már nem nagyon erőlködtem kidőltem, felnyúltam és a kezem egy nagyobb vasdarabot ragadott meg nem keresgéltem fogás után hagytam hogy a lábam kilendüljön a semmibe és lendületből felraktam, kicsivel a kezem alá egy sarok akasztást, oldalra fordulva lógtam egy pillanatig 300 méter magasan, az áthajlások miatt csak levegő volt alattam egész a fal tövéig. Majd jó fogásokon ki lehet állni a plafonból és még pár méter a következő standig. Már csak ezért, az egy felejthetetlen mozdulatért megért megmászni ezt az utat. Lustán pihengettünk egy nagy párkányon, megnyugodva, hogy a nehezén már túl vagyunk, nem számoltunk a felettünk lévő áthajló kéménnyel, hiszen csak VII- os nehézségre adják. Hát mássza át, az tisztán ezt a hosszt akinek hat anyja van... Domi vezetett, egyébként se szereti a kéményeket, ez után se kedvelte meg. Az eleje oké majd elkezd kifele dőlni, folyamatosan kifele kell másznod belőle, távolodsz a fal síkjától, nő az űr alattad, elkezd beszűkülni, szívsz a zsákoddal, mert állandóan elakad, majd jön egy kis áthajlás és eltávolodnak a falak egymástól, nekem lehetetlen volt átterpeszteni, ja és persze itt is a legjobb részen ezer éves faék. Ez a hossz kemény megdolgozott minket, biztos jó egy órát eltöltöttünk a megmászásával, mi ezt tartjuk a kulcshossznak. A maradék út, kényelmes kéményeken, bevágásokon vezet, a végén kicsit keresgélős, majd egy nagyobb párkányt elérve, balra kell traverzálni vagy 100 métert, majd még innen is mászni 150 métert könnyű II-IIIas terepen. A lemenet óvatoskodós, azért lehetne nagyot borítani. Szép út volt, tele kihívásokkal, igazi Alpesi kaland. Összehasonlítva a Comici-vel, nagyon egy szinten érzem őket, bár a Pilastro kicsi hosszabb és nehezebbek a kulcsrészei, viszont a többi hossz könnyebb, és a lemenet is egyszerűbb, rövidebb.
Dani és István a második pillér másik nagy klasszikus útját mászták 2.Pfeilerkante (VI, 695m). Dicsérték az utat különösen a középső részen lévő nagy balra travikat, amik közvetlen egy plafon fölött vezetnek.
Következő napon pihenő napot tartottunk és átkocsikáztunk Svájc és Olaszország határára, a Monte Rosa lábához. Útközben átszeltük keresztbe a Dolomitokat, kénytelenek leszünk ide valami hosszabb túrát szervezni, mert lenyűgöző falak várnak még ránk.
"Átlagos" tájkép útközben

Majd kicsit lógattuk a lábunkat a Garda tóban, végül este fele begurultunk, a kis hegyi településre Alagna-ba. Sajnos eső várt minket, így valami száraz bivakhely után kellett néznünk, de hamar ráakadtunk a falu szélén álló felhagyott vaskohóra. A kapu nyitva volt és egy féltető alá be tudtunk parkolni mellette volt elég hely egy kényelmes bivakoláshoz. Normál esetbe a hómarókat parkolják ide nyáron, és az útszóró sót tartják itt, de nekünk 5 csillagos bivaknak számított, mert másnap estig kisebb, nagyobb megszakításokkal szakadt az eső. Bődületes mennyiség esett le, új patakok, vízesések jelentek meg a hegyoldalban, sáros víz hömpölygött mindenhol. A másnapot főzéssel, piálással, kártyázással ütöttük el, felfedeztük a vaskohót, jót aludtunk délután.

Csodás bivakhelyünk, az elhagyott vaskohó

Pár üveg sör és bor után

Következő nap gyönyörű idő fogadott minket és az előrejelzés is bíztató volt. Felvonóval felmentünk 3000 méter magasra, innen holdbéli, kihalt, lapos kövekkel borított tájon mentünk 3300 méterig, ahonnan havas terepen, majd glecsseren haladtunk tovább. Aznapra a 4160 méter magasan lévő bivakház volt a cél. A glecsseren iszonyat meleg volt, legszívesebben egy szál semmiben meneteltem volna, felforrt az agyunk a tűző naptól és a 3000 méter szint emelkedés se tett jót. Holt fáradtan, kitikkadva, lüktetőt fejfájással estünk be a bivakba. Az Algoflex ismét bizonyított, hogy fejfájás ellen a legjobb gyógyszer. Egész délután aludtunk és főzőcskéztünk, dumáltunk egy nagyon kemény 60 éves angol házaspárral, akik hat hetes alpesi hegymászó túrán vettek részt. Csak István és Ákos érzett magában erőt, hogy felmásszon a szomszédos 4215ös csúcsra: Vincent-Pyramide.
Első célpontunk a Lyskamm(4527) volt a déli gerincen keresztül, majd a normál útján, az éles nyugati hógerincen vissza a bivakházhoz. Hajnalban indultunk, szép tiszta időben, jól haladtunk, mindenkinek sikerült hozzászokni a magassághoz és a hideg idő is nekünk kedvezett. Korán elértük a Lyskam déli szomszédjának csúcsát, ahonnan a déli gerinc indul. Egy kötélre kötve szinkron másztuk végig a gerincet, ahol szükséges volt biztosítást tettem ki, a sor végén haladó pedig gyűjtötte a vasakat. Kellemes mászás volt max IIIas terepen néhol kisebb havas betétekkel. A reggeli napsütésben értünk fel a csúcsra, ahonnan a meredek nyugati gerincen jöttünk le. Káprázatos normál útnak számít szerintem, ahogy az éles hógerincen harántol az ember, végig belát a meredek északi hófalba, egyszer talán majd azt is megmásszuk. Délre értünk vissza a bivakba, így megúsztuk a délutáni kánikulát a gleccseren. Ismét szundi következett, de este fele még egy két órás túra keretében felsétáltunk a körülöttünk lévő 4000 méternél magasabb hódombokra (csúcsokra).
Útban a Lyskamm déli gerincén

Még mindig nyomolunk

A lemeneti gerinc (Lyskamm normál út)


Utolsó túrának a Monte Rosa fő csúcsának, a Duforspitze-nek a mászását terveztük. Ismét korai indulás, gyorsan elértük a Margaritha házhoz közeli csúcsot, Zumsteinspitze (4563m), a hegymászók(túristák) nagy része általában csak erre a könnyű csúcsra mászik fel és nem mennek tovább a legmagasabb pont felé: Duforspitze(4634). Ezen utólag nem is csodálkozok, mert egy nem könnyű gerinc vezet át. Először egy éles, meredek hógerincet kell leküzdeni, ahol semmi biztosítást nem lehet kitenni, magabiztosan kell lépni és ha esik valaki a kötélpartiból, akkor gondolkodás nélkül le kell ugrani a gerinc másik oldalán. Legalábbis mi csak így tudjuk elképzelni a túlélés egyetlen módját. Később sziklás, havas terepen kell mászni még elég sokat, itt se árt a trittsicherheit, ahogy az osztrák mondaná. Még a délelőtti órákban elértük a csúcsot és hó olvadás előtt vissza is tudtunk menni a gerincen. Innentől versenyt futottunk az idővel, mert még az utolsó felvonóval el akartunk menni.
Szép gerincmászás

A völgyben toltunk még egy pizzát, itt kell megjegyeznem, hogy számomra az olasz pizza mítosza, kezd szerte foszlani, majd záró akkordként ismét megnéztük a Garda tavat, bár most éjszaka, így az ottani éjszakai életbe is belekostólhattunk.
Kimondottan sikeres túrát zártunk, minden előzetes tervet, álmot sikerült megvalósítani, remélem sose lesz rosszabb.

Még több kép István albumában.


2 megjegyzés:

Izer Bálint írta...

Abban bízom, hogy valaki felfigyel rtok előbb utóbb, mert ezek a leírások bőven elférnének egy négy oldalon a sportpiacban ;)

Roger írta...

Gratula a túrához! Szuperek a képek, és az írás is remek :D