2014. augusztus 22., péntek

Alpok 2014 - Hochschwab

Az idei nagy mászó túra előtti héten teljesen stresszben voltam már a várható időjárás miatt. Egy év várakozás, tervezgetés és több hónapnyi kemény edzés után szerettem volna visszatérni a Dolomitokba és  megmászni a kitűzött célokat. Az utolsó héten inkább meteorológusnak éreztem magam, mint mászónak. A jó hírek reményében fél óránként nyomtam a frissítést az időjárás előrejelzéssel foglalkozó honlapokon, hátha megcsillan egy reménysugár a száraz, stabil időre. Hát nem így történt...Elhatároztuk, hogy a szar idő nem ronthat el mindent, a maximumot akarjuk kihozni a túrából, ezért minden korábbi tervet ignoráltunk és elhatároztuk, hogy  mindig oda megyünk majd az Alpokban, ahova éppen a legjobb időt jósolják. Kalauzok garmadájával vágtunk neki az útnak és állandóan telefonáltunk a friss előrejelzés miatt.
Első utunk a Hochschwab-ba vezetett. Már egy ideje terveztem, hogy jó lenne megmászni a Babcsán Gábor és a tatabányai Kovács fivérek állttal nyitott új utat a Stájer Álmot(7b+, 350m), a  Schartenspitze falán. A képek és topo alapján egy igazán szép és nehéz mászásra számítottunk. Szerencsére nem csalódtunk, azt kaptuk, amit szerettünk volna. Örülök, hogy vannak páran magyarok, akik időt, pénzt, energiát nem sajnálva hosszú hónapokig visszajárnak egy falra, hogy megnyissák, az általuk megálmodott utat a falon. Már a felmenet se könnyű a falhoz, kb. másfél órát kell egyre meredekebb terepen kaptatni felfele mire elérjük a beszállót. Szerencsére van a közelben egy kis hegyi ház, a Grassser hütte, ahol jutányos áron(8 euró) lehet éjszakázni, így több napos mászás esetén nem kell mindig visszatérni a völgybe. Már a felmenet közben kitűnik egy valószínűtlenül sima tábla a fal felső részén, szerintem Gáboréknak is ez szúrhatott szemet és ezen a részen szerették volna vezetni az utat. A beszálló után az ember egyből megkapja a nehézséget, nincs idő bemelegedni, és itt még kicsit tőrős is a kőzet, így észnél is kellett lennem, nehogy Petire bontsak egy vödörnyi követ. A második hossz után a kőzet minőségre nem lehet panasz, igazi hamisítatlan magashegyi mészkő. Kemény, mint az acél és sima, mint a üveg. A harmadik hosszban van az út kulcshelye, ahol egy rövid jobbos traverzben kap az ember egy kis fogásos, reibung lépéses, maxerős kunsztot. Ígéretesnek tűnt az OS próba, kitaláltam a mozdulatokat, de sajnos kivitelezés közben egy alsós pikkely kitörött velem, ezért csak az esés után másodikra sikerült szabadon átmászni a crux-ot. Petit is megakasztotta ez a rész, végül pár próba után neki is meglett szabadon. Mint kiderült mindketten jó formában voltunk aznap, így az út további részét sikerült  OS vagy másodban flash mászni. Különösen az utolsó öt kötélhossz tetszett, szerintem ezek még ausztriai viszonylatban is kivételesen szépek. De ezek közül is kiemelkedik a nyolcadik. Atom reibung, helyenként egyáltalán nincsenek fogások, csak lépni és tenyérrel támasztani lehet, aztán kicsit meredekebbé válik és megjelennek az apró cseppoldotta lyukak. Mászó pályafutásom egyek legszebb tábla mászása volt. Nem semmi, hogy tudtommal Gabóék az egész utat alulról nyitották. Nem szívesen függtem volna  szar negyedig bevert szögekben és skyhook kampókban, miközben fúrom a nitteknek a lyukat. Az út végét elérve, nem másztunk tovább a gerincen a csúcsig, hanem az ereszkedés mellett döntöttünk és különösebb bonyodalom nélkül egy óra alatt földet értünk. Összességében egy szuper utat másztunk. A kőzet minősége és szépsége pár rövid szakaszt leszámítva kimagasló. A biztosítás is jó, szinte csak köztesekre van szükség, esetleg néhány közepes friend  hasznos lehet a könnyebb részeken. Remélem a jövőben lesz más magyar ismétlője is az útnak. Egyedül a topo-n megadott nehézségeket nem éreztük teljesen helyén valónak. Elég sok hasonló jellegű utat másztunk már Ausztriában és véleményünk szerint a helyi szokásoktól eltérően sok helyen túlszámozott. Tipikusan a helyi mászók elég jók a reibungban és tábla táncban, így a termekben és mászóiskolákban edződött mászók sokszor szitkozódnak a fokozatok miatt. Lehet, hogy nekik van igazuk és van jó pár alulszámozott út, de ettől függetlenül szerintem jobb igazodni a helyi szokásokhoz. Az általunk javasolt nehézségek (hogy illeszkedjen a helyi számozáshoz) és zárójelben az eredeti fokozatok: 7+(8), 7+(8), 5(6), 9-(9), 8-(8+), 8-(8), 7(7), 8(9-), 7+(7+), 7-(7), 7-(7), 7+(8-).

Itt kezdődik a neheze

A kunszt utáni bevágás

Atom reibung

Fogás nélküli, lépős, támasztós rész

Itt már meredekebb, cserébe van pár oldott, sekély mélyedés

Grasser hütte
Az elvesztett folyadékot bizony pótolni kell
Az estét a már említett hüttében töltöttük, ahol pár sörrel és Fridaten levessel ünnepeltük a sikeres mászást. A sörök számával önbizalmunk és erőnk is nőtt, ezért másnapra a hegység egyik legnehezebb útját szemeltük ki: Schattenwitz(7c, 200m). A Schartenspitze északra néző áthajló falán jobbnál jobba utak sorakoznak egymás mellett, de ezek közül mind kihívásokkal teli, kemény mászást tartogat a próbálkozóknak. Az első négy kötélhossz kivételesen éles peremeket, oldott lyukakt tartalmazott, ami nagyon ritka Ausztriában, leginkább Paklenicán láttam már hasonlót. Ebben az útban már a jól megszokott szigorú számozással találkoztunk. Minden méterért meg kellett küzdenünk és az áthajló falnak köszönhetően, élvezhettük a szellős, kitett standokat. Miközben mi vért izzadva méterről méterre haladtunk felfele, a háztól vidám kiránduló csapatok éneklése szállt  felénk. Érdekes módon csak a standban ülve, biztosítás közben hallja meg az ember ezeket külső zörejeket. Mászás közben a koncentráció miatt a külvilág teljesen megszűnik létezni. Csak a felettünk lévő 2-3 méter számít. Na jó, meg persze az alattunk lévő egyre távolodó köztes is. A kulcshosszt ismét egy eséssel sikerült letudnom, talán ez volt az első 7c-s nagyfalas hosszom. A fal tetejét miden igyekezetünk ellenére se tudtuk a vihar előtt elérni. Az utolsó előtti 7b-s hosszban már szemerkélő esőben értem el a standot. A dörgés egyre erősödött, így gyorsan átértékeltük a helyzetet, hogy vajon ér-e annyit az utolsó 6a, hogy bekapjunk pár villámot a gerincen. Nem kellett sokat gondolkodni a döntésen, átszerelés után már hasítottunk is lefele a jól kiépített ereszkedőpályán. Az eső még illedelmesen megvárt míg összeszedtük a cuccainkat és utána csendesen, de kitartóan rákezdett. Először egy nagy kő alatt gondoltuk kivárni a végét, de egy idő után beázott a menedék, így már mindegy volt elindultunk lefele a hegyről.
Első kth santdjában 

Mindenfele éles peremű oldások

Meredek, nehéz, technikás

A falból rálátni a hüttére
A további napok tömény szívással teltek. Először Gosaukamm-ba mentünk át. Ismét illedelmes volt az idő, mert szigorúan csak vacsora után kezdett rá, de cserébe másnap délig esett. Reggel a felhők mélyen ültek a völgyekbe, látszott, hogy itt nekünk ma nem terem babér. Leugrottunk Schladmingba időjárást nézni. Dolomitok tűnt a legkevésbé rossznak így délnek vettük az irányt és estére már a Passo Rolle hágóban ütöttük fel táborunkat. 

2 megjegyzés:

Héjja Bálint írta...

Le a kalappal srácok!!! :)

Babcsán Gábor írta...

Nagyon örülünk az első hazai ismétlésnek és gratulálunk a szép megmászáshoz.!
Az utat tényleg alulról nyitottuk, alsóbiztositással és teljesen szabadmászásban, még a 9- részt is sikerült elsöre) szabadon megmaszni a szüz falon.Nagy kaland, és nagyon intenzív élmény volt ez, és sokszor nagyon nagy esessel kecsegtető szituàciòk sorozata. A fokozatok tenyleg lajtosabbra aduk meg, mintahogy a helyiel szoktak,inkabb ahogy mint Arcoban vagy itthon...De az út megnyitási stilusát azért a hegység vad hegymászásainak szellemisége ihlette...