2015. április 27., hétfő

Swallowed In The Sea

bétaelmondások
Ez a bejegyzés három dologról fog szólni, mégpedig sorrendben: Tamáska miként mászta meg az Üvöltő Sámsont, én hogy borítottam ki a kávét Gáborék kanapájára Picasso kalandjai közben és másnap hogy másztam meg a Bangladesht. Hogy kinek melyik a szikkadtabb azt mindenki döntse el maga, mindenesetre Gáboréknak tartozok egy kiadós bocsánat kéréssel (állítólag elnézést nem szoktak mondani, ugyanis a rossz nyelvek szerint  kecskepásztorok, mikor hágják a kecskét és a kis szarv között elnéznek, elvileg ezt hívják elnézésnek…) szóval én most maradok a bocsánatnál. :-)

"Össznépi baszatás remetében" – ahogy Marci fogalmazott

A péntek annyit késtem mint még soha, szégyellve futottam a Sperbank elé, ahol Borbély Gábor és Fidy Marci már vártak rám. Mosolyogtak, de lelkem mélyén éreztem, már karóba húztak, meg vuduztak, esetleg felnégyeltek. Újra megfogalmaztam magamban, mennyire gyalázatos tevékenység ez a késés dolog, mennyivel jobban oda kell figyelni a körülményekre. Mindegy hogy utak feltúrva, elterelve, pótló buszok, ellenőrök hada, cigánygyerekek és kéregető jehovások potyognak az égből… az időpont az időpont és kész! 
A tavaszi meleg ízével a szánkban hagytuk el a fővárost. A cél Remete-barlang volt. Csinálni tüzet, sütni szalonnát, mozogni a Sámsonban, mozogni plafonban, visszahangolódni, természetben lenni. Bemelegítések után én hamar lefőztem a kávét. Rá kellett ébrednem, a tény hogy az utóbbi időben heti maximum kétszer-háromszor érte zia a kezemet, nem kedvez a Sámson 8A/+ boulderhez. Azért párszor megpróbáltam felmotiválni magam, de végül valami bőrgyulladás féleség miatt úgy döntöttem nem taknyolom, átadom a helyet a többieknek. A vége lett átmozogva részemről, illetve a közepén három mozdulat.
Remete-barlangos álmok és vágyak

Nem mindig megyek ki szakállal a Remetébe, de ha kimegyek Sámsont próbálok.
bétasági tea és klubdélután
rosszul levési határ világbajnokság
"CS szórakozásai" - remélem elnézi nekem angoltudatlanságom
Mano nagyon szikkadt!
Kucsera meg azt hitte csak a Big Boss alatt megy a feszítés...
"Areas where I can guide - Csé ide beírhatja Remetét, de ő már elment onnan"
Ez már Padmennyiség a háton. (Nes delight 10 megmászás 4perc 58sec alatt by Patkány. World Record!)
Marci nem mindig csinál tüzet, de amikor tüzet csinál... na az ilyen.
Marcinak nem mindig vérzik az orra, de amikor vérzik... nah az ilyen.
Mariann nem mindig ül a tűz előtt..., de amikor odaül...
Nem mindig ilyen Tamáska bétája, de ha 8A+ boulderezik, akkor a csomagtartóban megy haza...
Előző nap kérdezgettem Tamáskát mi lesz a szikkadalom és úgy volt vele, egyetem után kijön BKV-vel. Aztán úgy 6 felé valóban megérkezett Tomi, és nagyon gyorsan beszállt a játékba. Mi meg kiszálltunk, néma csöndben nézte a mozdulatokat vagy 10 ember. „Szerintem neki nem volt faktor ez az út.”  Pár átmozgás, majd pár éles próba. Néma csönd, tátott száj, néhány szpotter, történelem íródik, magnéziával és némi üvöltéssel. Ez az Üvöltő Sámson 8A+.


Csak miután én is mozogtam a Sámsonban és láttam a mozdulatok nehézségét tudatosult, mekkora is a szakadék köztünk és Tamáska között. Mármint hogy neki tényleg stabil egy ilyen nehézségű boulder, míg én az első 8 nehéz mozdulatból 4-et bírtam eddig megcsinálni. Ha már itt tartunk meg kell említenem, hogy megvan a barlang első női 7C-je, Norcitól a Remete Style. Mekkora respekt atyavilág!!! A Remete után valahogy nem sikerült hazajutni, Gáboréknál kötöttem ki, és fejtettem ki kártékony hatásomat. Ez a hétvége amúgy is valahogy végtelen hosszúnak tűnt nekem, nem is értem hogyan. Volt bicikli szerelés, tanulás, grillezés, borozás, filmnézés; Tardosbánya.

Bangi 2.0

Vasárnap reggel tudatosult bennem, mennyire rossz hogy valóban bezártak a boltok. Eddig csak furcsálltam, hogy a vasárnapi emelt bér lehetőségét kiveszik a dolgozó kezéből-kenyeret a szájából, de most tudatosult az is mennyire megszívattak engem (is). Mi az hogy esélyem, lehetőségem sincs boltba menni? Jobb híján így az egész napi mászást 2 alma 2 kakaós csiga és egy nutellás croassant társaságában töltöttem, akik ismernek tudják mennyire kevés nekem ez a mennyiség. Egész napra. Gábornak volt az a régi mondása, hogy „éhes mászó a jó mászó…” - megpróbáltam hát ehhez visszanyúlni és nem panaszkodni. Mosolyogtam. Vasárnap van, s mi megyünk sziklát mászni s még fék is van végre a cangámon. Nem hagytam el 200méterre a kollégiumot, amikor elkezdett esni az eső. Langyos, nyári záporféle. Tudtam, hogy a Duna vezette már megint emide és a falak szárazak lesznek… így hát boldogan tekertem tovább néha füttyentve mint a madarak. 11 órási indulás chillesbe, lazába, Bajusz Úrékkal.
A bányába érve általános őrületek fogadtak. Kulacs szőrös mellkassal félmeztelenül rohangál, Horváth Gabi egy székben sörözik, Beliczky Peti a nagy fal alatt mosolyog, Tamáska egy leányzó popsiját fogja. Üdv a klubban Fruzsi!
egész napos általános fotykos bajnokság
 
bájusz bájszepsz
working on the last hard move
 
Marika és Bazsi
...mindig csak a vetkőzés
Takonykor 7c/+ On-sight, természetesen RP
Jobbos reibungból akasztja vissza a bokája alatt lévő köztest
Itt már volt egy kis ordítás is...
flowman again
általános hangulatoknál...
Napos bemelegítések, árnyékos nagyfali feszülések. 
"Sokszor hangzavarban a társaság de én szeretem. Nem azt mondom nem zavaró, csupán megszoktam már. Valószínűleg egy ismeretlen társaság okozta ugyanilyen hangzavar teljesen zavaró lenne számomra is, akár idegen akár magyar nyelven. Ismert mosolyok, ismert hangok, ismert poénok és viccelődések. Kicsit ez az egész zsivaj olyan nekem mint anyának gyermeke sírása, kiabálása, hangoskodása. Egy idegen számára egy fülsiketítő jajveszékelő kiabálás, zaj, egy anyukának az ékes dallam, a legszebb hang a világon, gyermeke hangja. Kicsit ilyen már nekem ez a társaság is, de hát mégis megértést kérek mindenkitől akit esetleg zavartunk és zavarni fogunk a jövőben, külső szemmel nézve nem volt szép amit csináltunk."
Első komolyabbnak szánt mászásom az Annie Hall VII+ On-sight próbálkozás volt, ami egy csúfos Jégmadár VI+ repedésbe való kimenekülésbe vezetett, ami pedig olyan saras és piszkos volt, hogy percekig tartó kézlerázogatás és küzdés ide-vagy oda, megint a kötélben csücsültem izzadó homlokkal zilálva. Kell ez neked Bálint?
Teljesen szánalomba akasztottam standláncot, magamban fortyogva. –Hiányoznak az alapok fiam! –mondja a bennem lévő kis szörnyeteg, -Nem tudsz lépni, nem tudsz beforogni, egy egyszerű piaz repedés kifog rajtad! Mit akarsz te a Bangladesh-en?
– De hisz az a stílusom!!! - mondom neki, de ő csak mondja a magáét:
-Persze mert azt hiszed a mászás a fürdőszoba ajtópillérén húzásokból áll mi?
–Nem, tudom hogy nem de most már befoghatnáááááád!
Már nem magamban beszélek…25 méter magasan kiabálok a standlánccal miközben oda vissza kutyázom hogy bekerüljön végre a kötél a Bangladesh karabinerébe, fotykosba, gyogykába. Persze az első próba teljesen leméri az arcom, hőséget érzek a bányában a hétfői tizenegykét fokhoz képest, nem érzem hogy tartana a perem, még kevésbé hogy tartana a reibung.
Kiveszem a köztesemet, elkönyvelem ezt ma fizikai képtelenség megmászni és savanyú szájízzel ereszkedem le, ízlelgetve a kis szörny szavait: Azt hiszed a mászás húzódzkodásokból áll mi?
Lent Beliczky Peti azt mondja belenézne ő is, a Sabotage a projekt, de el van hűlve és ennek a kb. VI- os alja legalább valamennyire bemelegíti az ujjakat. Peti próbája több mint jó; a reibungra csapásból jön le. Valahogy kicsit visszahozza a teljesen összetört és megsemmisült motivációmat. Hát újra nekiindulok. E próba során már sikerül megcsinálni a reibungra csapást, de további még egy kísérlet kell mire a teteje is letisztázódik. Az óra eközben szépen lassan megy, Peti hagyja a Sabotage-t és egymás után próbálgatjuk a Bangladesht, miközben Tamáska OS mássza a Takonykort és a Sabotage-t, Bajusz OS-t próbál a via mala-ra.
Tamáska a kulcsmozdulatban
 
Bangi flash
 
kulacs és az a híres mellkas

Peti
kolbász sütéséknél
itt a tavasz......, nyílnak a virágok :)
Bajusz család, Kulcsár család, Horváth Gabi, Farkas család
 
 
 A negyedik kísérletre sikerül toprope megmásznom a Bangladesh-t, nagyon határon, még mindig van mit finomítani és átgondolni a lépéseket, melyhez Balázstól sok okos ötletet lesek el. Lekiabálok Tamáskának hogy menjen bele ebbe, Peti már neveteve csóválja a fejét… hatosra lesz lefokozva.:)
A fenyítő járat elindul, olyan lazán flashelte Tomika a Bangladesht, biztosítás közben is végig csöndben hüledeztünk. Legalább egyet nyöghettél volna…
Tamáska nem is érzi nehéznek az utat, de az Ő ujjerejével (Cry baby 7c+?!) már rég nem érzi ennek a fokozatnak a különbségeit olyan élesen és sarkalatosan mint mi, akik a határán vagyunk csak. Aki tud már mászni VII+ os utat, sosem fogja tudni pontosan megmondani mi a különbség egy egy 5- és 5+ között, míg akinek az a maximum, lehetséges hogy a kevesebb tapasztalata ellenére is jobb rálátással bír.
Ilyesmi filozófiákkal nyugtatom magam, miközben engedem le Tamáskát, aki azt mondja: -Te jössz most megmászod fater!
Tudom, hogy Tamáskának igaza van. Leguggolok vizet inni de remegnek a lábaim, fáradtság van a testemben, kevés kaja volt, az se jó… és észreveszem hogy már megint kifogásokat keresek és gyártok. Ebben sajnos profi vagyok. Átfordítom a játékot és megpróbálom megmagyarázni magamnak az ellenkezőjét. Kifogást találok a parának hogy miért fogom megmászni.
Peti –valószínűleg látta rajtam a vívódásomat- és őrületes pszichológiai támogatást nyom nekem, így amikor megkötöm a csomót, sikerül átállítanom magamban az eddigi hozzáállást, sikerül felhergelnem magam, fújtatni, IGAZÁN NAGYON AKARNI!
Nehéz elvonatkoztatnom, az utolsó mászó ember vagyok a bányában (legalább kicsit hűvös van) ellenben a szalonna és kolbászsütés csalogató illata, a lent borozó és söröző srácok társasága… igen hívogató. Én viszont próbálok lenyugodni a robbantot lyuk-ban a kunszt előtt. Mellkasomra teszem a jobb kezem és figyelem a szívverést. Gyors. Majdnem kettő másodpercenként… várni kell még. Tü, tü, tü, tü, tü. Számolok, figyelgetek, csukott szemmel, mély levegővel. Nem érzem már a szalonna illatát, sem a füstöt, de a hideget és a harapófogó ujjaimat igen és most tudom hogy úgy megragadom a kisperemet mint még soha. Kijön a test, de a remegő kéz visszahúz a reibungról, tovább tovább tovább csapkodás a bástya élén egész fentre, majd akasztás. Dájvánóóóóó! El sem hiszem hogy megmásztam, a standban térek magamhoz, állítólag a többiek is biztattak de semmit sem halottam. Érdekes hely Tardosbánya, az utak és a fokozatok, a stílusok. Én nem szégyellem bevallani; hétfőn a Moha és Páfrányon két A0-val tudtam csak felvergődni a standig, vérző ujjal szétfagyva, elpukkanva. Vasárnap van és megmásztam a bánya tán legkevesebb megmászóval rendelkező útját. Hol van itt a realitás? Hol van itt az egyensúly?
-Persze mert azt hiszed a mászás a fürdőszoba ajtópillérén húzásokból áll mi?
Nem kell hogy győzködjem magam, de tudom hogy nekem kicsit abból is áll. Meg az ösvényen sétálásból, a madárfüttyből, Kulcsár szőrös mellkasából, Oszi mosolyából, a Borbély kávéjából, Beliczky Peti biztatásából, a fogkefével tisztogatásból, a lépésbéta kitalálásból és a standlánc megakasztásából. És igen kicsit a kollégium fürdőszobájának ajtófélfa pereméből is, melyen –ha valaki fürdött odabent a pára miatt- nehéz húzni hármat is. Szeretem a mászás ezen összetettségét, a megfoghatatlanságát, melyet a végtelenségig próbálok nap mint nap gatyába rázni, skatulyába, dobozba tenni… de nem tudom. Ilyesmiken gondolkodtam, amikor bicikliztem hazafelé, vasárnap este a Duna parton, április 26.-án.
Vas Árpi fényképei


2015. április 20., hétfő

Bangladesh, avagy a nagy éhezés

Gábor lesi a táncparkettet...2012
Őszintén örülök, hogy én írhatok erről bejegyzést, bár Bán Tamásnak jár a tisztelet. Mindenki aki ezen a felületen felkapaszkodik, szememben hero. Az út múltját, első megmászójának Tiszteletét, a fogáskitörés okozta fokozat körüli zavarodottságot és mindent egybe vetve egy hihetetlenül gyönyörű vonal várta a mászókat, akik nem jöttek. A Kis-Geri-s team ritkán vetődött el errefelé, pláne azzal a kedvvel, hogy egy alig ismert nem sláger utat abszolváljanak, ami persze megkérdőjelezhetetlenül szerintem "a bánya egyik legszebb mozdulatsora".
De ne rohanjunk ennyire előre. Tomi nemrég mutatta a mutató ujja leges-legvégét: -Húsig vágta jobb ujját egy kis perem. Meséli elkerekedett szemekkel, hogy rámotiválódott ő is a Bangladesh, avagy a nagy éhezés nevű Tardos-i útra. A fokozatáról senki semmit nem tud. Senki sem fokozta be.
Nem kell órákig keresgélnünk ahhoz, hogy ne találjunk a neten csodálatos Bubb Feri irományokat. Ismeritek jól Ferit, ismeritek az irományait. Régen még motivált volt a folyamatos mászóteljesítmények dokumentálására (és mi ezt mily szívesen olvassuk vissza Fecókám!) így fogalmazott az útról 2003 szeptemberében a szikla.hu-n:
Tardosbánya: Azt a hírt kaptuk, hogy a néhai Stumpf Jakab Attila (Atya) által nyitott Bangladesh, avagy a nagy éhezés nevű út, a mostani értékelések szerint (és az eredeti útvonal betartásával) nem VIII+, hanem inkább a IX mínuszos tartományba tartozik.
Most így Vellai Zoli (Csoszti) és Molnár Peti mászták meg rotpunkt. 

Mi meg azt a hírt kaptuk az utóbbi évek sziklázásai során, hogy kitört egy oldalhúzó fogás az eredeti útból. Szinte soha nem láttunk benne mászót, nem lepte fehér ziapamacs a fogások környékét, mint mondjuk a Zergevadásznál. A mi kis csapatunkból Gábor volt aki elsőként rászikkadt 2012-ben.
A megmászás után azt mondta fogalma sincs milyen nehéz az út, ő sem tudja pontosan belőni, biztos hogy a bánya egyik legnehezebb útja (ha nem a legnehezebb lehet), szóval Tomcsi-val úgy jöttünk ma ki, ha törik ha szakad, belőjük azt a fokozatot és oda ahová kell.
A kedélyeket csak szította a hír mi szerint Miskó Róbert is beadta a kulcsmozdulatot. Ez már már sokkolt minket, muszáj volt hát tényleg a végére járni a dolognak.
Tehát a Bangladesh a Via Mala úton indul, majd egy kis pihenő után balra fordul és két nitt kíséretében egyenesen felveret a fal tetejéig, oldalhúzó és saskaromperemeken.
Tomcsi meló-, én suliból rongyoltam a Petőfi hídi parkolóba, hétfő délután fél 4. Egy kósza raklap az autópályán és néhány kamion szlalomozása után meg sem álltunk Tardosig. Zöldülő erdő, kellemes szellő és szinte teljesen száraz fal fogadott. Míg én a tegnapi félmaraton általános fáradalmaival küzdöttem, (próbálom ezzel magyarázni gyatra teljesítményem magam előtt, és valszeg a 7 vízhólyag sem segített a cipőfelvételekor..) Tomcsi feldarálta magát a bemelegítőn, majd egyből a Bangladesh alá állt. Köztesek az oldalán, - Te Bálint ha úgy van, akkor ez most éles próba is lehet. 
Én azt hiszem majdnem végig csacsogtam az út elejét, valahol a fal közepétől Tomcsi már nem válaszolgatott és kezdtem érezni (én is) a dolog súlyát. "Megpróbáltam csöndben maradni." 
A pihenőt nagyon precíz mozdulatok követték, nem volt hezitálás, sem nyögés. A kulcsmozdulat is csak onnan tűnt fel hogy kulcs, hogy irreálisan fura testpozícióból kellett egy hatalmasat nyúlnia bal kézzel, miközben a testét őrületesen közel tartotta a falhoz, majdhogynem "eggyé vált vele."
Miután megcsinálta a nagy nyúlást én már ordítottam ami csak a csövön kifért. Statikusba minden mozdulat, pontosan kinézve a lépéseket, köztest berak, kötelet berak. RP stílusba, etikába, standot akasztósba, lent gratulálósba. Volt öröm, végre volt megmászás, az aznapi első próba, csak mint Gábornak 3 évvel ezelőtt, és Tomcsinak is ez volt az utolsó eddig meg nem mászott út a bányában, csak mint Borbély Gábornak anno. Teljes hát a paletta.
Bőr növesztés fontos kellékei...
A próbálkozásom nem lehetett több negyed óránál, próbáltam több bétát, (nem tudtam kihasználni a magasságot), sarkazni, más kézsorrenddel fogni, de végül azt kellett elhinnem amit Tomcsi ajánlott. Jobb kézzel megfogni egy fedeles peremszerűséget és az 5mm-es felületére rágyömöszölni minél több ujjat. (Ez talán hármat jelent. Talán.) Bal lábbal belépni magunk alá, Bal kéz tovább a segítőre, ami még kisebb mint a jobbos fogás, bal láb még feljebb és bal kézzel tovább csapni egy rücskös reibungra. Hogyan kerül oda egy reibung fogás lövésem sincs, de ott van és bitangul meg kell fogni. Innentől egy bástya szerű élet és néhány peremet használva mászunk fel a fal tetejére. Lefelé nézegettem az alkaromat, kellett szorítani istenesen, rommá durrantam megint ettől a pár mozdulattól. Lehet hogy nehezebb mint 7c? Hiszek a slash gradek-ben, de megy a vacilálás. 
Megnézzük a Takonykort, ha más nem csak viszonyításképpen. Bár Tomcsi megmászta már ezt, neki is két nekifutás kell hogy a kötél a standba kerüljön, én pedig feszülök, nyögök és ámulok az út fogáskészletén. Lyuk, csipi fogás, mikroperem, félig spárga, reibung... vegyes mint a felvágott.
Hümmögünk, gondolkodunk, s egyöntetű ítélet szüleik. Már régen Zoli is mondogatta, hogy szerinte akár IX+ is lehetne a Takonykor, és mi is azt mondjuk hogy valószínűleg nehezebb, mint a Bangladesh, talán az egy kicsit specifikusabb. Szóval én talán ezt mondanám:
Bangladesh, avagy a nagy éhezés - 7c
Takonykor 7c/+

Tessék Ifjak és Titánok, Tessék Urak és Hölgyek, Tessék Istenek és Ördögök. A leplet lerántottuk. A fokozatot belőttük, a port lesepertük, a homályt fényességgé varázsoltuk. Mindennek eljön az ideje. Amnézia, Cápa direkt, Bangladesh, vagy legyen az egy Doktor Úr vagy Nagydoktori Kétágú-hegyen. Mindennek eljön az ideje, mindig eljön az a titán, aki újra tudja mászni amit az őskorban eleink felraktak nekünk. Mi újra kitalálhatjuk a bétát, megtisztíthatjuk az utat, belőhetjük újra a fokozatot és megakaszthatjuk a standláncot, de ez csak azért lehetséges mert ezt egy pionír anno megálmodta és bemászta. Köszönjük hát nagyon szépen Stumpf Jakab Attila a munkádat! Ahogy gondolok Rád Tisztelet, amit kívánok Neked örök nyugalom!

Vivicitta félmaraton

Mi lehet a különbség a Valami képes megfeküdni a gyomrot.. és a megülni a gyomrot között. Azon gondolkodtam, vajon ha Kossuth-nak ezt mondanám három töltött káposzta után, hogy Bélám, megfeküdted a gyomrod, értette volna-e? Mindegy ez csak eszembe jutott, miközben két pofára tömtem magamba a zsírt. A szombati nap már nem volt pürés étel, csak szilárd, szilárd és szilárd. Minél több szénhidrátot szerettem volna bevinni. Az eredeti elképzelés az volt hogy két barátnőmmel szombaton teljesítjük a Gerecse 50-et, én legalább a felét, de ha bírom az egészet mezítláb szerettem volna csinálni. Mivel az egyik csajszi meghúzta a lábát, szkippelődött a dolog, de nem hagytam elveszni a hétvégét így került képbe a vasárnapi Vivicitta félmaraton Budapesten. A felkészülésem nem volt jelentősebb, nem volt specifikus készülés most a hosszabb távra, így nem voltak nagy álmok, ha a januári 1 óra 46 perces időt, (amit 3 centi hóban futottam egy fokos hőmérséklet mellett) meg tudom dönteni, elégedett leszek. Lefekvés előtt még Kili könyvét olvasva motiválódtam, s bíztam hogy mihamarabb álom jön a szememre.
"Mindannyiunk életében eljön az a nap, amikor döntenünk kell, hogy melyik utat választjuk. És ha már ráléptünk, többé nem érdemes azon gondolkodni, mi lett volna, ha máshogy döntünk. Abból kell a legtöbbet kihoznunk, amit választottunk. Sohasem fogjuk megtudni, milyen dolgokat tartogatott volna nekünk a sors a másik úton, még ha álmatlan éjszakákon néha eszünkbe is jut, hogy talán az jobb lett volna. Valójában a tökéletesség csak bennünk létezik, mi döntjük el, mit tartunk tökéletesnek. Minden út máshová vezet, de csak a mi lépéseink segíthetnek megtalálni a boldog pillanatokat bármely úton."
Kilian Jornet 

Reggel az ébresztőm fél 7-kor jelzett, azonnal nekiestem a reggelinek, mely jelen esetben másfél teavajas zsemlét, egy paradicsomot és szalonnát takart. Emellé még leburítottam egy fél bögre zabkását forró vízzel és 4db étcsoki kockával. Ez a bajnokok reggelije- gondoltam. Legalább két órával a rajt előtt kellett kajálnom, ha nincs betartva ez az idő végig szoktam böfögni a futást.
Lassan bicikliztem ki a Bubi-val a Margit-szigetig, legvégén legkisebb áttételben. A szigeten kicsit kocogtam, és pár gyors repülővel próbáltam feléleszteni a lábaimat.
Az 5:30-as lufihoz áltam be valamiért, magam sem tudom miért, aminek a hátránya nem csak a rajthoz képesti negyed órával későbbi indulás, hanem a toporgó -e tempót tartó tömeg is volt. Az első kilóméterek folyamatos kerülgetéssel teltek. A 3. kmnél láttam hogy kicsit gyors a tempó, és megpróbáltam visszább venni, de a fejemben ott motoszkált az általam kitűzött idő, s pontosan tudtam milyen részidőket kell ehhez teljesíteni. De inkább ki is kapcsoltam a fejemben az órát, már úgy is eleget számolgattam az elmúlt fél évben. Előtte nem tudtam mi az a perc/km, hogy miért ezen a nyelven beszélnek a futók, mi ez a furcsa nem SI mértékegység melyet ők jobban értenek mint a m/s-mot, vagy bármely más egységet. Megpróbáltam kicsit kiverni a fejemből az ezreket és arra koncentrálni, milyen szép a város, amíg még bírok ilyesmire koncentrálni.
Egyébként végig elég tudatos voltam, a hidakon kicsit visszább vettem a tempót, már sokszor tapasztalva hogy a csalóka enyhén emelkedés is hogy igénybe tudja venni a szervezetet. Minimum kilóméterenként egyszer csináltam karkörzést. Ezt nem sok futó teszi meg, (sztem senki) de egy 52centi széles váll esetében, amin van pár kiló izom muszáj megtenni, hogy ne savasodjon be, és mozogjon a teljes testben a vér. Folyamatos kézlerázások, és néha nagy szökellések, boka-segghez csapkodás comblazítás gyanánt.
A 10. km környékén azt éreztem, jó a tempó, okosba vagyok. Aztán valahogy 13km után kicsit elkezdtem belassulni, egy előttem futó okostelefonos formánál hallottam mint a készülék bemondja a 4:50-es tempót és megijedtem, hogy lassulás van.
Valahol itt a 14.km tájékán találkoztam két barátnőmmel, akik szörnyen visító üvöltésbe és ugrálásba kezdtek a nevemet kiabálva, ami olyan energiával töltött fel, amit aztán tényleg nem osztanak a frissítő állomásokon. A következő pár km-ert mosolyogva futottam, érezve hogy szépen lassan gyorsulok. 15km-et 1óra 10perc futás után értem el, s újra beindult a matek. -Mi? Biztos elszámoltam valamit, még egyszer elkezdek számolgatni... Igen, ha ötpercesbe nyomnám akkor fél óra, igen, de a táv kicsit több, igen, de az 1:40! Miii, az 100 perc, még talán be is férhetek?
Kor, Zene és Sport. Micsoda kép!
Nagyon féltem a besavasodástól, emlékszem a legutóbbi futásnál, amikor beszúrt a tüdőm és gyakorlatilag teljesen kiestem a ritmusból. Csak a testemre akartam figyelni, minél kihúzottabb háttal futva, hogy minél több levegő áramoljona  tüdőmbe, de nem szívni mélyre, ahogy Előd tanította, inkább sűrűbben kisebbeket, nyitott száj és laza karok. Vigyenek a lábak, ritmus, ritmus, ritmus.
Amikor megláttam az Árpád-hidat éreztem hogy meglesz ez, és elkezdtem nyomni neki. Álatlában is végig előzgettem, a legtöbbször a külső íven, de itt rendesen éreztem hogy nyomom; a pulzusom az egekben lehetett. Sajnos nem tudom belőni, de szerintem közel 4perc, vagy 4:10es tempó lehetett ez az utolsó 2 km környéke. A szigeten már nagyon besavasodtak a lábaim, de még mindig próbáltam gyorsítani a tempón, pláne mikor a csajok újra sikongatni kezdtek. A célegyenesben már minden volt  csak kellemes nem, csak le akartam végre nyomni a stoppert a csuklómon.
1:38:19   --- (4:38 tempó)
Nem hiszek a szememnek. 100 percen belüli félmaraton volt az idei cél ezen a távon és az álomból valóság lett. Amikor elkezdtem itthon számolgatni az ezreket, értek még meglepetések... például hogy az utolsó 6,2km-en 28 percet futottam. (4:31-es tempó)
Cigányba elfogattam az érmet amit az egyik csajszi a nyakamba akasztott, de az ajándék csomagot már nem vettem át (csak egy almát), mivel én nem fizettem ki a (diák 5000Ft,felnőtt14000Ft, helyszíni 20000Ft) nevezési díj összegét. Valahogy úgy érzem az aszfalt mindenkié, az itt dolgozók egytől egyig önkéntes diákok, és valahogy a kétszer 8 centis banán-ra, illetve a háromszor fél pohár ivóvízre amit futás közben fogyasztottam nem éreztem hogy ilyen nagyságrendűt kellene áldozom, persze a későbbiekben ha kereső ember leszek, és esetleg ez az ár már nem fog földhöz vágni: nem fukarkodom.

Ez az egész annyira fantasztikus volt. Előd a telefonban (ismerve az utóbbi időbeni silány készülésemet) annyit mondott: szerencséd hogy a test lassan felejt. :-)
Sokan mondják meditatív tevékenységnek a futást, én nagyon sajnáltam hogy eddig ezt nem tapasztalhattam meg, nekem mindig pörögtek a gondolataim közben. Most fordult velem először elő, hogy a térképet nézve simán fel tudok idézni olyan (15-20 perces) szakaszokat ahol nem is emlékszem hogy elfutottunk volna. Sem az épületekre, semmire. Többször újra vart, foltozott futócipőm, ezennel nyugdíjba vonult. Mászás mellet cél volt az idei összes jelentősebb távon megdönteni a saját időimet, (400m-től félmaratonig), most hogy ez kipipálva, motiváltabban nekiállhatok az 5 és 10ezer méteres rekordoknak. Sajnos vagy nem sajnos, de a futásra majdnem hogy motiváltabb vagyok mostanában mint a mászásra, az egy egész napos mászások az amire most sehogy sincs időm se energiám, teremben izzadni, pedig valahogy nincs kedvem. Egyáltalán nem bánom, ez egy ilyen periódus, hamarosan ebből ugyanúgy lesz motiváltság, ha eljön az ideje.

2015. április 19., vasárnap

A döglött nyúl alszik


Szombaton Miskóval Tardosbányán másztunk. Fantasztikus a tavasz, nagyon jó időhöz volt szerencsénk.

Miskó felmotiválódott a Banglades-re, csakúgy mint Tomcsi. Ezt nagyon jó hallani, nem egy favorit út, inkább az "élet iskolája", ahol szűkmarkúan osztogatják az ötösöket, viszont ha megvan, akkor a sikeres bizonyítványt nem kell magyarázni senkinek. Tomcsi múlt vasárnap próbálgatta, Miskó tegnap először. Még nem akadt be nekik, de szerintem esélyes.

Tomcsi olyan információt szerzett, miszerint a banglades azért ilyen nehéz (a kallerben szerepló VIII+ -hoz képest), mert kitörött belőle valami. Aki (első kézből) tud valamit az út történetéről és alakulásáról, akár a régi nehézségéről akár a kitörés utániról, az jelezze, mert tökre érdekel.

A bétájukat hallgatva tudatosul bennem, hogy mennyire megkoptak az emlékeim. A Banglades-t 2012 júliusában másztam meg és azóta kevés hely maradt a fejemben az ilyesfajta emlékeknek. Vérgesztesen vagy Höllentalban azt sem tudom, hogy melyik utat másztam már. Geriben is csak azért emlékszem a megmászott utakra, mert nem kell belőlük sokat fejben tartanom. Az utak bétájára szinte egyáltalán nem emlékszem, csak a slágerekre (Zergevadász, Teri) és a nagy projektelésekből is csak egy-két mozdulatra ha emlékszem, mint a Banglades két ujjtörő pereme, de az az utáni pity-puty már kiesett.

Nem arról van szó, hogy nagyon értékes tudás veszett volna kárba, az értékes részek úgyis megmaradnak, vagy van róluk pár líraiságot nem nélkülöző blogbejegyzés. Azt mondhatom, hogy az érettség és megéltség egy bizonyos fokán (még ha az a fok nem is túl magas) az ember két dolgot tehet:

  • átlapozza a régi tankönyveket és újratanulja, megerősíti az alapokat.
  • hátrahagyja a múltat és további on-sight-ok felé fordul.

(a gyengébbek kedvéért a tankönyv és az on-sight szavak metaforikusan értendőek)

A "régi tankönyvek". Tesómnak és nekem összesen 12 évnyi iskolaszere (vagyis annak nagy része).
Ezt túlzás, nagyképűség vagy leereszkedés nélkül mondom mindenkinek, aki valaha is letett már valamit valamilyen asztalra, legyen az csekély vagy grandiózus. Ezen második módszer azon hitvallás megnyilvánulása, miszerint az élet egy hegedűverseny, ahol  a művész a darab közben tanulja meg a szólamát. Nincsen próba, ismétlés vagy kotta, csak csinálja az ember ahogyan tudja, ahogyan elsőre sikerül és a darab végén kiderül, hogy tapsol-e a közönség.

Egyébként az Annie Hall -nevű VII+ -t másztam meg aznap, meg pár könnyebb utat. Rajtunk kívül nem volt senki a bányában, amire talán még nem is volt soha precedens, főleg nem hétvégén.