2015. szeptember 18., péntek

2015 Svájc

A hosszú téli estéken egyik kedvenc elfoglaltságom, hogy külföldi mászós blogok után böngészek a neten. Elsősorban a német/angol nyelvűeket kedvelem, mert ezeket legalább megértem. Rengeteg infót tudok ilyen módon begyűjteni ismeretlen hegységekről, falakról, konkrét utakról. Aztán, ha valamilyen terület kellőképpen felcsigázza az érdeklődésemet és megugorja a pénz költési küszöbszintet, akkor általában egy specifikus kalauz beszerzésére is rászánom magam. Ezt a fázist izgatott várakozás követi, míg a postás kétszer nem csenget és megérkezik végre a csomag. Majd rongyosra olvasom, tanulmányozom a kalauzt, és még több infót próbálok a neten találni. Egy idő után kicsit leül az érdeklődésem, de pár hét múlva azon kapom magam, hogy már nem emlékszem  pontosan a kiszemelt út nevére és a fokozatokra, ezért az előző fázist  többször megismétlem, hogy jobban rögzüljön az anyag. Ezt általában párszor eljátszom a tél során és tavaszra már konkrét céljaim vannak, hogy hova kéne menni, mit kéne mászni. A téli edzést igyekszem a kiszemelt utakhoz igazítani, de évről-évre nehezednek a kitűzött célok, így az edzés mennyiséget és minőséget is folyamatosan emelni kell. Meg persze a termi edzések alkalmával el kell ültetni a bogarat a mászó társ fülében. Szép lassan csöpögtetni az infót, hogy az új célok, mennyire jók, meg szépek, sőt talán ez lesz az eddigi legjobb trip.  Az elmúlt években Flaska Petiben találtam jó partnerre, aki örömmel hajlandó részt venni ezekben a kalandokban.
Az elmúlt télen Svájcra terelődött a figyelmem, ahol számtalan 5 csillagos gránit és mészkő utat lehet viszonylag kis területen belül megtalálni. De az első lökést egy beszélgetés adta, anno vagy 10 évvel ezelőtt, még zöldfülűként, egy tatbányai mászóval. Varga Robitól hallottam először a Wendenstöcke  nevű hegységről: "Atom sima kompakt mészkőtáblák, baromi távol lévő két ujjas lyukak, horror biztosítás, kiszámíthatatlan időjárás". Az évek múlásával ezek a szavak nem koptak ki a fejemből, sőt egyre erősödő hívószavakká váltak, na jó nem mind(pl: horror biztosítás). De rövid keresgélés után, látva a fokozatok, letettem a dologról és évekig elnyomtam magamban ezt a tervet. Később láttam a híres Nina Caprez - Silbergeier videót, ezzel egy újabb hegység, a Rätikon is bekerült az érdeklődési körömbe. Élvezettel olvasgattam a híres első megmászások storyjait, ahogy a 80as évek felszerelésével, elölmászásból, kézi nittfúróval, olyan utakat varrtak fel azokra meredek, de sima falakra, hogy napjaink legjobb mászóinak is kihívást tartogatnak és a sikeres mászás pedig dicsőséget jelent. Illetve az alábbi blogokon található leírások és képek végleg meggyőztek arról, hogy nem történhet másként, el kell menni Svájcba mászni:

Hosszas gondolkodás után az alábbi kalauzra ruháztam be: Klettern in der Schweiz. Elég jól bevált a könyv, nagyon jó áttekintés nyújt főként kelet és közép Svájc hegységeiről. Javarészt válogatott nagyfalas utak vannak benne, de tartalmaz néhány kiemelt sportszektort is. A falrajzok nincsenek túl részletezve(nem egy Thomas Behm) és találkoztunk falsh infóval is, de használható, szép kidolgozású, igényes kalauz. A kalauz első átolvasás után még legalább vagy 20 kiszemelt út volt a kívánság listámon. Persze ennyit lehetetlen megmászni kicsit több, mint egy hét alatt, így szelektálni kell, le kell redukálni a legszebbnek mondott utakra. Végül csak kialakul a lista, de a legjobb az egészben, hogy ezt számtalan tényező, pl időjárás, pillanatok alatt átírhatja. Ezért szerintem a legjobb technika, hogy az Alpok több különböző részéről is tartsunk fent kívánság listákat, így mindegy hova sodor a szél biztos lesz pár fal a környéken, amit meg akarunk mászni.

Az idei nyár merőben különbözött a tavalyitól. Durvának tartom, hogy az elmúlt 100 vagy akár 150 év legcsapadékosabb és legforróbb nyara két egymást követő évben volt. Lehet, hogy mindez a globális felmelegedés számlájára írható, attól ilyen kiszámíthatatlan és radikális az időjárás ki tudja, de biztos, hogy jó nagy sz***s mindkettő. Nehezen tudom eldönteni, hogy mit utáltam jobban, hogy állandóan esik, vagy pedig, hogy a saját izzadságomban fürdök egész nap. Sose gondoltam volna, hogy lesz olyan nyári túra, ahol túl jó idő nehezíti meg a dolgunkat. Augusztus 7én délután, hagytuk el Petivel a szauna hőmérsékletűvé vált Budapestet, rohantunk a hegyek felé, a felüdülést keresve, hogy újra lélegzethez jussunk, hogy visszatérjen belénk az élet és legyen kedvünk újra mászni. Mivel Svájcra bizonytalan időt mondtak, ezért életbe lépett a B terv, menjünk először Ausztriába. Előkerült  a képzeletbeli Hochschwab és Gesäuse kívánság lista és vettük az első helyen lévő utakat. Először Bodenbauerben campeltünk egy estét és a Berglandspitze falára akartuk megmászni a Wo die Wilden Kerle Wohnen nevű utat. Két évvel ezelőtt nagyon jó emlékeket szereztünk erről a falról, amikor a Die Verschwörung der Idioten nevű utat másztuk. Az emlékezetünkben szuper oldott mészkő, technikás mászás és kemény számozás szerepelt. A fal nyugati fekvésű, ezért reméltük, hogy már csak a fal tetején kapjuk meg a napsütést. Sajnos ebben nagyon tévedtünk, mert nem sokkal dél után telibe verte a nap a falat és még  csak az út felénél jártunk. Az út építők azt az elvet követték, hogy ahol lehet tisztán mászni(értsd lehet éket vagy friendet használni) ott nem nittelnek, csak a táblás, kompakt részek voltak biztosítva. Rögtön egy szép 7-es hosszal indít az út, ahol egy nagy flake mögé lehet betolni a friendeket. A hossz nehézségét nem is a piaz adja, hanem az előtte lévő táblás kunszt. Utána jön egy durván nehéz 7+, teljesen lépéstelen kunszttal, el is szállt az OS remény mindkettőnknek, de még nem tudtuk mi vár ránk. A következő 8+ először egy clean repedés majd baromi nehéz függőleges mászás, kis pocakkal megspékelve. Valamikor itt kezdett el sütni  a nap. A negyedik a kulcshossz, szerintem egy legalább 7a+ boulderrel indít, ami nagyon magasság függő, nem is sikerült beadni, szóval A0. Nem is értem, hogy adhatják ezt a hosszt csak 8+ra, teljes badarság. Ezután még másztunk egy 7+-t de már teljesen kikezdett minket a nap, mindenhonnan izzadtam, csúszkáltam a fogásokon. Peti már az ereszkedést pedzegette, teljesen kikészült a lába  cipőben. Én még büszkeségből belementem egy 7-esbe, de égett a lábfejem minden lépésnél, nem tudtam koncentrálni, pedig egy komoly run-out volt a traverzben, elszállt az én agyam is, feltéptem magam a  standhoz és megkezdtük a menekülést. Gyors ereszkedés, hagytuk a hátralévő két hosszt a fenébe, majd egyszer még visszajönnék befejezni, de csakis hűvös, ideális időben. Délután kábán ültünk az árnyékban, annyira ragadtam az izzadságtól, hogy hajlandó voltam 5 eurót kifizetni egy zuhanyért a gasthoffban. Megegyeztünk, hogy ennek így nincs értelme, magasabbra kell menni mászni, ahol jobb az idő.
Messziről ki lehet szúrni, hogy hol indul az út

Berglandspitz, érdemes mászni rajta

Este még átkocsikáztunk Gesäuseba. Másnap korai kelés(5:30) és indulunk a Planspitze nyereg besszállójához. Ez nagyjából 1100 méter szint, amit sikerült rekord idő alatt 1:35h megtennünk. Mondanom sem kell, hogy a hűvös időnek nyoma sem volt, de legalább a nap még nem sütött. Az Alle Zeit im Zenit nevű utat szemeltük ki. Két könnyebb bemelegítő hossz után jött az első 8as. Komoly küzdés árán, de sikerült OS mászni, aztán kicsit eltévedtem, ugyanis egy pontos volt a stand a kötélhoszz végén, amit nem tudtam előre, én meg bátran nyomtam tovább, mintha csak egy nittet akasztottam volna, amíg majdnem le nem zakóztam egy fogás kitörés miatt. Visszamászás, falrajz tanulmányozás, keresgélés, és meglátom a tovább vezető nitteket. Szomorúan konstatáljuk, hogy tényleg egy pontos a stand(na jó volt még egy szikla bütyük balra, de az mégse nitt) és sajnos még az első megmászók által 25 éve elhelyezett jó öreg sekélyen ülő dübelek vannak bent (nem tőcsavarok). Nem erre számítottunk, mert oké, hogy nehéz meg ritkán nittelt, de az legalább legyen megbízható. Rövid lelki tusa után az ereszkedés mellett döntünk. Lefele battyogunk az erdőben a kedvem a béka segge alatt. Eddig kettőből nulla a túra mérlege, hát koránt sem erre számítottam. Lent a völgyben 35fok van az árnyékban, megmozdulni sincs kedvünk. Határozunk, el kell indulni Svájcba, lesz ami lesz, ilyen körülmények között nem lehet érdemben nehéz utakat mászni. Délután nekiindulunk, teljes kómában megy a vezetés, benézek egy elágazást Salzburg felé, így mit sem sejtve robogunk tovább Németország közepe fele. Torlódás, torlódást követ a pályán, próbálok nyugodt maradni, hiszen vár rám Svájc. Aztán egyre gyanúsabbá válik, hogy Nürnberg van kitáblázva és egyre közeledik, kezdem sejteni, hogy baj lesz. Peti gyorsan checkolja a térképet, kiderült rossz irányba jöttem. 130km mentem feleslegesen és nincs jobb megoldás vissza kell fordulni és visszamenni ugyanazon az úton. Pillanatnyi kiborulás, mélypont, kicsit később az eső is rákezdett. Éjfélre eljutottunk majdnem Ausztria nyugati végéig, találtunk egy kellemes bivakhelyet, fájt a fejem, méykómába zuhanok, meg se mozdulok reggelig. Hétfőn már jobb a kedvünk, tudjuk, hogy már mindjárt ott vagyunk. Megállunk egy parkban reggelizni, de rövid ez öröm, mert darázs invázió volt. Talán a forró nyár az oka, hogy ilyen k***va sok volt idén a darázs. Nem tudtunk ülve enni, végig álltunk a tojás rántottával a kezünkben. Folyton betámadtak a darazsak, hadonászás és arrébb rohantunk 20-30 métert. Így volt egy-két falathoz idő, de megint megtaláltak és rohanás tovább. Végül kora délutánra megérkeztünk Meiringenbe, amit az egyik nagy hegyi központnak lehet tekintetni. Délutánra kinéztünk még egy sportszektort: Lamni. Nem túl nagy szám, talán a helyi kecskehegynek lehetne a legjobban titulálni. Töredezett felületek, kilépett fal, kifényesedett fogások. Egynek jó, de ezért felesleges utazni ennyit. Másztunk pár utat, aztán tovább álltunk. A következő napra jó időt ígértek, már mindkettőnknek nagyon viszketett a tenyere egy jó mászásra, ezért bevetettük a nagy favoritot: Millenium. Minden blogon, minden leírásban agyon fényezik az utat. "A legjobb alpin sportmászás az Alpokban" ilyen és ehhez hasonló jelzőket aggattak rá és el kell ismerni az útban készült fényképek alátámasztják a leírtakat. De ne rohanjunk ennyire előre, kezdjük az elején, hogy hol is van ez a Millenium. Hát itt kanyarodik vissza a sors a 10 évvel ezelőtt agyamba égett mondathoz, mert bizony ez a híres út a Wendenben található. A Wenden egy 3042 méter magas, 9 km hosszú mészkő hegylánc Svájc középső részén, ahol a déli oldal közel 600 méteres falakkal szakad a mélybe. A falfelület tagolt, de vannak nagy egybefüggő részek, de különlegességét az itt található mészkő minősége adja: igazi, hamisítatlan hochgebirgskalk. Ez annyit tesz, hogy rendkívül tömör, szilárd, oldott mészkő. Van ahol szürke erősen érdes a felülete, vagy hosszú, oldott, csipkés wasserrillék futnak le, de néhol fekete vékony erek tarkítják a falat, melyek néhol peremként kiállnak, vagy ezernyi pengeéles cseppoldotta lyuk borítja a felületet. Rendkívül változatos, minden szennyeződéstől mentes, stabil, érdes textúrájú, tökéletes kő, ötből legalább tíz csillagot érdemel, ennél jobbat már szinte elképzelni is nehéz. Fontos szerepet töltenek be ezek a falak Svájc és lényegében Európa alpesi sportmászó történelmében. Javarészt a helyi kemény arcok nyitották az utakat, de a hely híre messzire jutott az évek során, és aki erős és szereti a kalandot (titán psziché) az ellátogatott ide hogy lemérje az arcát pár kőkemény és biztosíthatatlan úttal, pl a Pou testvérek mászták a Zahírt(7:40től), de volt itt Tommy Caldwell is. Na, most felvetődik a kérdés, hogy miként lehet utat nyitni egy ilyen baromi nagy falra, amire esélytelen felülről beereszkedni. Bizony ezeket előlmászásból nittelték, mégpedig nem is akárhogyan, hiszen a 80as évek elejétől nyitották az utakat, amikor még nem igazán voltak aksis fúrók. A korai utakat előlmászásból és kézi nittfúróval nyitották. A leendő útvonalakat többé, kevésbé lentről ki lehet figyelni, pl távcső segítségével, ez már ad egy előzetes elképzelést, hogy merre vezessék az utat, de semmi sem garantálja, hogy a mászók nem ütköznek-e esetleg átmászhatatlan részekbe. Pont ezért eleinte a természetes vonalakat követték, repedések, bevágások, rámpák. De ezek hamar kifogytak, viszont halál sima táblákból és függőleges vagy áthajló falakból, végtelen mennyiség állt rendelkezésre. Ekkor pár "őrült" arc - Peter Lechner, Kaspar Ochsner, Michal Pitelka, Claude Remy, Yves Remy, stb.- nekiállt utakat nyitni a teljesen sima falakon. Gondolom előtte azért szét edzették magukat az akkori sportmászó iskolákban a csupa függőleges, keresgélős utakban, amiket ma már old-schoolnak titulálunk és a kutya se mássza őket, mert nehezek. Ezek a srácok odaálltak a fal alá, az előlmászó elindult az ismeretlenbe, és ahol meg tudott állni a kéz használata nélkül, vagy ki tudta magát akasztani ideiglenesen egy kampóval valami peremre vagy lyukba, ott nekiállt kézi fúróval nittet fúrni. Én még fúrtam tanfolyamon pár nittet kézzel, hát biztos nem csinálnám meg ezt a falon, kb. 20 percig tart egyet elhelyezni. Ezután mászott tovább, ha nem ment akkor bizony esett nagyokat, de keményen küldte és lenyomta a cruxot, majd újra tudott fúrni egy nittet. Szerintem ez a művészet egy formája és csak kevesek képesek jól csinálni. Azért az elég triviális, hogy ez így baromi fárasztó, ezért nem is helyeztek el túl sűrűn nitteket. Az utak 90%-ban általános a 4-5 méteres nitt táv és ez a nehéz részeken értendő, a hatosokban nagyobb, inkább szólónak mondanám. A 90as évek elején megjelentek az aksis fúrók, szaporodtak az utak, de hagyomány őrzés miatt a nittelés nem lett sűrűbb. Na jó, van pár út(kb 5-6 db közel 100ból), ami kivételt képez, pl a Millenium is ilyen, ami jobban biztosított, mi is ezért választottuk ezt. Itt a nittek 2-4 méterenként vannak a nehéz részeken. Persze van példa a másik oldalon is, 7-8 méteres nitt távok a 7b/c hosszokban. Olvastam sztorikat út nyitás közben elkövetett 15 méteres esésekről, amik törött bordákban, csigolyákban manifesztálódtak. Napjainkban a határt egészen 8b+ig sikerült kitolni. Igazi fanatizmust kíván ez a módszer, Caldwell szerint: "These guys really love to be scared".
Reissend Nollen szektor

Profi bivak a Vorbau alatt

Megélni az álmokat

Ez még Petinek is mosolyt csal az arcára

Penge éles wasserriléken vezet ez első három hossz

Mennyire vártam már ezt a standot. Itt kezdődik el igazán a veretés.

Technikás mászás, 10 csillagos kövön

A 7a+ kunsztját igyekszem kitalálni

A fal felső harmadában kaptuk meg a 7b-t

Körben mindenhol havasak a hegyek

Ereszkedés az alsó sima táblákon. Jótékonyan körbe ölel a wendeni köd.

Ebbe a miliőbe szerettünk volna belekóstolni, kipróbálni magunkat. Természetesen óvatosan választottunk, nem akartuk kinyírni magunkat, illetve mi annyira nem szerettünk volna beszarva lenni. A durva az, hogy a Milleniumot Kaspar Ochsner szólóban nyitotta és nem ez az egyetlen ilyen útja. Hétfő este felmentünk a Wendenalp tanyához. Az út fizetős, egy nap 10 frank, egy hét 20 frank. Fent elvileg nem szabad bivakolni, de nem igazán ellenőrzik, persze napközben célszerű lebontani a sátrakat. Víz van, házi sajtot lehet venni a tanyán, sört vinni kell. Mikor felérünk a fal még szégyenlősen felhőbe volt burkolózva egész este nem láttunk belőle semmit. Minden felszerelést összepakoltunk, hogy reggel már rajtra készen álljunk. Komoly úthoz, komoly vacsora dukál, nekünk legjobban a tészta kaják jöttek be. Ha az ember több, mint 10 órát akar mászni, akkor a szénhidrát tankot fel kell tölteni rendesen. Idei kedvencünk a tonhalas paradicsomos penne volt.  Megbolondítva egy kis olíva és kapri bogyóval, reszelt parmezánnal. Senki se volt  rajtunk kívül a parkolóban, nincs olyan nyüzsgés, mint a Zinnéknél, csak a tehenek kolompolnak. Korán nyugovóra térrünk, az esti felhőszakadásra már csak félálomba emlékszem. Mondjuk ez keltett bennem némi rossz érzést, nehogy elázzon a fal, illetve minden leírásban megemlítik, hogy a felmenet nem egyszerű, nagyon meredekek a fűlejtők, ami száraz időben nem gond, de ha vizes akkor bizony simán ki lehet csúszni és jól összetöri magát az ember. Megint korai kelés(5:00), még sötétben gyors reggeli, sátor lebont, vízhólyag leragaszt, és indulás. A Millenium a Reisend Nollen nevű szektorban található, ide szerencsére nem olyan meredek fűlejtő vezet, de azért csúszkáltunk a 30-40°-os terepen, tényleg para tud lenni. A fal alatt van egy vorbau erre is visznek rövidebb (~300m) utak, sőt lehetőség lenne utakat összekötni és 24 kth-t mászni: Spasspartout + Millenium. A vorbau tövében van egy kényelmes, eső védett bivak, ahol egy csomó felszerelés fel van halmozva új utak nyitásához: edények, kaja, főzők, gáz, nittek, kötelek, stb. Gondolom, aki utat épít, az nem akarja minden nap megtenni a kocsitól a falig lévő 2 órás "sétát".  A vorbau-t balról lehet kerülni, itt fel lehet mászni a tetejére, aki a fő falon lévő utakhoz igyekszik. A terep nem könnyű, nincsenek kőbabák, vagy felfestett színes pontok, érzésből kell menni, de inkább azt mondanám, hogy mászni, mert 2-3as nehézségű a terep, de van rövid 4es betét is, aztán meg a párkány rendszeren kell megtalálni a beszállót. Mi 2:20 alatt értünk fel, ami helyismeret nélkül nem is rossz. Az első 4 kth nem túl nehéz max 6+, de már itt is rendkívül szép a kő. Itt még befelé dől a fal, ezért rengeteg wasserrille szabdalja a falat. Jól lehet haladni, elszórt nittek jelölik ki az irányt. A buli az ötödik kötélhosszal indul. Rendkívül kompakt, egyenes, de mégis érdes falfelület alkotja a következő 200 métert. Folyamatos koncentrációt igényelt a mászás, nincsenek kunsztok, utána meg könnyebb részek, vagy kancsók, amiken lehetne pihenni. Egybe nehéz volt az egész, végig 7/7+ körül kellett mászni. Minden a lépésen múlott, egész nap csak a lábamat figyeltem, hogy óvatosan precízen helyezzem el reibungon, vagy apró peremen. Lényegében nagyon hasonló kötélhosszok követték egymást, visszagondolva nem is tudnám megkülönböztetni őket. Három kötélhossz volt 7a-nál nehezebb, mindegyik áthajlás, szerencsére ezekben volt bőven fogás és nitt is, így mászhatóak voltak. Több leírásban is olvastam, hogy a Wenden-re a nyári időszakban nagyon jellemző a hoch nebel. Ez azt jelenti, hogy a napközben felszáll a pára, felhőt alkot és megragad a déli fal előtt. Általában nem rajonganak érte az emberek, mert egyrészt hideg a köd, másrészt meg eltakarja a király kilátást. Mi másként gondoltunk a ködre, vártuk, mint a messiást, hogy eltakarja a perzselő napot. Szerencsék volt, kb. 11 óra fele, menetrend szerint meg is érkezett a köd, és kellemes időben mászhattunk egész nap. A fal felső harmada ismét más jellegű volt, oldott felület, milliónyi fogás, enyhe áthajlás. A falat 8 és fél óra alatt másztuk meg, a végére telje testből ki voltam merülve a folyamatos koncentráció miatt. Mindkettőnknek volt pár esése, kötélben pihenése, de összességében a kötélhosszok nagyjából 70%-át OS másztuk és a többi is sikerült szabadon kimászni. Az utolsó kötélhosszt már a Caminando útban kell megtenni, de ezt már egyikünk se kívánta, és ereszkedésbe kapcsoltunk át. Én általában preferálom az ereszkedést, nem tartok tőle, szerintem gyorsan és jól csináljuk. De ettől az ereszkedéstől kicsit előre féltem, ugyanis nem teljesen az útban kell visszaereszkedni, hanem először balra kell harántolni több szakaszon keresztül. Nagyon para volt az áthajló falon ingatraverzeket csinálni. Peti ment elől, a nittekbe akasztott köztesekkel vezette oldalra kötelet. Amikor pedig én következtem, akkor ezeket ki kellett szedni és minden lakalommal 5-10 métert himbálóztam 400 méterrel a talaj felett. Rendesen be voltam szarva, két kézzel szorítottam a kötelet. Örültem, amikor végre újra függőleges terepre értünk. Pont sötétedésre értünk vissza a kocsihoz, 15 órás túra volt a hátunk mögött.
Az esti vacsorát így sikerült tálalni
Látkép a reggeliző asztal mellől
Következő napra engedélyeztünk magunknak egy kis pihenést és luxust, ezért még este beköltöztünk egy kempingbe. Másnap reggel élveztük a szikrázó napsütést, a tökéletes kilátást a tegnap meghódított falra és a nyugalmat. Talán okosabb lett volna egy pihenő napot beidőzíteni, de tudtuk, hogy már csak 2-3 napunk van a jó időből, és túl sok mindent akartunk még megmászni. Egészen 11ig pihentünk és utána elindultunk a Grimsel hágóba. A táj gyorsan változott, az ismerős mészkő vonulatok hamar eltűntek és a gránit lett az uralkodó kőzet. A hágóban van több mesterségesen felduzzasztott tó is, festői szépségűvé varázsolja a környéket. Az egyik ilyen tó partján van az Eldorádó nevű szektor. A név hallatán - az elveszett arany város legendája - az ember valami rendkívülire számít, és szerencsére nem is kell csalódni. Már a fal megközelítése is egyedi. A tó partján kell közel másfél órát sétálni. De nem unalmas a túra, mert közben több szórakoztató elem is eltereli az ember figyelmét: óriás vízesés, alpesi virágos kert, áfonya bokor.  Majdnem a tó végig kell menni, amikor kinyílik a látó tér, jobbra vöröslik az 500 méter magas gránit fal, szemben pár 3500 körüli csúcs, balra a tó fénylik, amit a hegyek lábánál elterülő gleccser olvadékvize táplál. Igazi magashegységi feelingje van a helynek. Eredetileg a Motörhead nevű utat szerettük volna mászni, de szomorúan konstatáltuk, hogy legalább 5 kötélpár mássza éppen az utat és elég lassan haladnak. Mindketten utálunk sorban állni mászás közben, ezért kerestünk egy másik lehetőséget a falon, végül a Septumania-ra esett a választásunk. Mindkét utat és majdnem minden mást is a falon a Rémy testvérek nyitottak. Szerintem saját nitt gyáruk volt a tesóknak, mert lényegében Svájc minden hegységében van saját útjuk, de külföldön is tevékenykedtek, pl. Paklenica és Kalymnos. Eddig közel 10.000 kötélhosszt nyitottak együtt. Az pedig főként szimpatikus bennük, hogy közel a 60hoz még mindig aktívan másznak és a régi közkedvelt útjaikat is karban tartják. Néha megmásznak pár régi útjukat és lecserélik benne a nitteket: pl idén júniusban nittelték újra a Conquest-et. Az édesapjuk se semmi arc, ugyanis Marcel Rémy 92 éves korában még tudott 5c-t mászni, és rendszeresen elkíséri a fiait a Kalymnosi tripekre.
Régen..
...és most.
Szóval a Septumaniábe szálltunk be. A fal nem túl meredek, átlagos dőlés közel 50-60 fok lehet, de néhol ennyi sincs. Viszont a falakat a jégkorszaki geleccser asztallap simaságúra csiszolta. A hely nem egy Yosemit, ahol a függőleges és sima falakat csak a repedéseken és bevágásokban lehet leküzdeni. Itt inkább az utak nagy része reibung mászás, itt-ott fűszerezve egy kis repedésssel, piazzal, bevágással, de nem ez dominál. A Septumaniában az út 90%-a reibung a többi repedés, a Motörheadben kicsit jobb az arány. Az első két hossz elég érdekes volt, ugyanis egy víz oldotta wasserrillében vezet, amit még sose láttam grániton. A gránitot nem tudja oldani a víz, ezért biztos, hogy eróziós folyamat eredménye, és mivel a gránit rendkívül kemény kőzet, így tuti, hogy sok ezer év kellett a kialakulásához. A mászás gördülékenyen ment, faltuk a kötélhosszakat. Egész nap flow élményben másztam, csak léptem, támasztottam és haladtam. Biztosítás közben pedig élveztem a környékről áradó szépséget. Az út nittekkel van biztosítva(4-8 méterenként), vittünk pár közepes camet, de nem igazán használtuk őket. A 16 kth-t, kicsit több, mint három és fél óra alatt tettük meg. A lemenetre több lehetőség is van. Egyrészt a legtöbben visszaereszkednek a Motörhead útban, de mi a forró grániton szétnyomorgatott lábunk miatt ezt nem kívántuk. Ezért a fal tetejéről jobbra vezető ösvényen indultunk el lefele. Az utat nem nevezném kijártnak, helyenként fűcsapdák akarták kitörni a bokánkat, de magashegyi mocsárral és dzsungellel is meg kellett küzdenünk. Az estét a Grimsel hágóban töltöttük. Nagy flash volt jóllakottan, egy pohár borral a kezedben, a hulló csillagokat figyelni. Reggel pedig a mormoták kémleltek az eü séta közben.
Grimsel tó, jobbra a végében van Eldoradó

Tó tükör, reibung tükör, mond meg nékem...

Akár a Kapitányon is lehetne ez a hossz

Wasserrille grániton? Őrület!

Tipikus falkép, reibung tenger

Mászó a Motörhead útban
Pár ezer út elférne még itt

A legszebb beszálló/lemenet út, ahol eddig jártam

A következő napra valami könnyebb programot akartuk, és szigorúan árnyékban akartunk mászni, mert előző nap is sikerült szétégni. Szerencsére lejjebb a völgyben van a Handegg fala. Ez egy 300 méteres valóban nyugati tájolású fal. A felment extra rövid, csak 15 perc. A választás a Mummery útra esett: 6c, 300méter. Lényegében itt is nagyrészt reibungot kellett mászni, kicsit talán ráuntam, mert nem igazán adott nekem sokat ez az út, annak ellenére, hogy 5 csillaggal jelölték a kalauzban. A lemenet viszont érdekes volt. A fal tetejéről 5 perc alatt el lehet érni egy kisvasút sínjéhez és a sín mellett vezető lépcsősoron(közel ezer lépcsőfok) 10 perc alatt visszaérünk a kiindulási ponthoz. A délutánt a patakban fürdéssel és sörözéssel töltöttük. Mivel következő napra már esős időt mondtak, ezért este fele elindultunk a Rätikonba.
Svájcban rohadt lassan lehet haladni, ha a hegyek között van az ember. A közel 180km-es távot 5 óra alatt tettük meg. Ebből az utolsó 20km pedig 1 órig tartott. A Rätikon az egyik legelszigeteltebb hegység, ahol Európában jártam. GPS nélkül tuti nem találtunk volna oda. A hegység az osztrák-svájci határon található, a falak délre néznek. A svájci oldalról lehet kocsival megközelíteni: Schiers falúból kell Schuders fele menni, de az út már csak egy sávos és iszonyatosan meredek. Az egyik leghúzósabb szerpentin amit valaha láttam. Aztán Schuders-ből még 14km-t kell földúton tovább menni Grüscher Alpl tanya fele. Az út jó minőségű (nem egy kisgeri), de szűk és baromi meredek az oldala. Parkolni szinte sehol se lehet, a tanyánál tilos sátrazni. A tanyától kicsit feljebb 500 méterre van egy apró hütte és ott van parkoló, ide fel lehetne cuccolni,ha több napra jön az ember, de oda a kocsi már nem tudott felmenni. Vissza kellett fordulnunk és több kilométerrel lejjebb találtunk egy kiöblösödést, ahol parkolni is tudtunk, meg a sátor is elfért.  Szerencsére a madár se járt arra, így nem volt gond a bivakolásból. A Rätikon mászó történelme is megérdemel pár szót. A 80as évek közepén kezdték itt az egyre nehezebb utakat nyitni. Az etika szintén szigorú volt, itt is az előlmászásból nyitott utak voltak divatban, sőt igazából innen indult ez a stílus. A sok név közül Beat Kammenlandert és Martin Scheelt emelném ki. Martin kezdte a 80as évek első felében az utak nyitását. Még napjainkban is igazi kihívás ismételni az útjait: Amacord(1984, 7b+), Hanibal Alptraum(1986, 7c). Érdekes módon ő és társai nem minden esetben mászták meg RP stílusban a megnyitott utakat, néha csak a szabad átmászásig jutottak. Aztán a 80es évek végén jött a fiatal, vörös hajú fenegyerek, Beat, ő új fokozatokat hozott el ezekre a falakra: New Age(1989, 8a+), Unendliche Geschichte(1991, 8b+), Silbergeier(1994, 8b+), WoGü(1997, 8c). Szerintem sokak számára ismert fogalom a német nyelvű topokról az obligatorish. Lényegében ez az a fokozat, amit az út megmászsáshoz atom stabilan kell tudni, mert a nittek közötti szakaszokon, e nélkül nem lehet átjutni. Ez a fogalom is innen származik és mivel a nittek nincsenek közel egymáshoz(a nehéz részeken is lehet 4-5 méter), illetve sok a run-out, ezért jobb komolyan venni az akár 7c-s obligate fokozatot. Érdekesség, hogy a Silbergeier Martin Scheel projektje volt, de ő nem tudta befejezni és végül Beat vitte sikerre az utat. Ez a legtöbbet ismételt nehéz út a hegységben. De Martin sportmászó vonalon is alkotott nagyot, mert a Punks in the gyms nevű utat szintén ő nittelte, de végül Güllich mászta meg 1985-ben és ezzel ez lett a világ első 8b+ útja. A WoGü-nek eddig egyetlen megmászása van, hát persze hogy Adam Ondra, mindössze 18 évesen. Érdekesség képpen itt van pár nehéz út imétlőinek storyja:

Mr Beat

50 évesen, 8b trad út: Prinzip Hoffnung
Örültem, hogy itt lehettem egy ilyen mászó történelmi jelentőségű helyen, megérintett a hely szelleme. Motiváltan, de már fáradtan kerestük a kalauzban a nekünk való utakat. Végül az ésszerűség döntött, ezért hagytuk a hely egyik nagy klasszikusát: Initifada és egy rövidebb és könnyebb utat választottunk: Schwezierzoo(7a, 240m). A felmenet kellemes séta volt, kb 1 óra. Ez volt az első nap, hogy végre hűvös volt, a mászás szinte új élményként hatott. Mindkettőnknek jól ment aznap, kifejezetten élveztük az utat. Az itteni kőzet, szintén kompakt, apró fogásos, inkább keresgélős, vannak teljesen blank reibung részek, mindenféle fogás nélkül. Szeretem ezt a stílust. Mindegyik kötélhossz szép volt, de pár párkány tagolta a falat, ezért nálam csak 4 csillagot kap. Szerintem a hosszok közül az első és a ötödik volt a legjobb. Előbbi elég hard 7a, függőleges keresgélős, mikro fogások, és jó hosszú. Elején volt egy esésem nem láttam meg egy fogást, aztán ment egyben, Peti másodban simán kitolta. Utóbbi pedig reibunggal indult, de a végén egy kis pocakból kellett kimászni. Volt benne minden, óvatos billegés a lépéstelen falon, kéz mellé sarkazás az áthajlásban, végül meg falra hasalós, sarok kulcsos no-hand-rest. Elég velős volt 6c+-ért, örültem az OS-nek. Mászás közben fél szemmel mindig a hátam mögött egyre csökkenő látótávolságot figyeltem. Tudtuk, hogy jön valami hidegfront, de nem tudtuk eldönteni, hogy csak alacsonyan vannak a felhők, vagy pedig szakad az eső. Aztán épp az utolsó kth-t kezdtem el, amikor egyértelművé vált, hogy itt bizony lesz egy kis csihi-puhi. Az utolsó 7a-t esőben nem tudtuk volna megmászni, ezért gyorsan átcsaptunk ereszkedésbe, egyébként le is lehetett volna gyalogolni a fal tetejéről. Pár perc alatt megváltozott az idő. Erős 50-60 km/h-s szél támadt a semmiből, egy felhő miatt 20 méterre csökkent a látótávolság, és elkezdett vízszintesen esni az eső. Rövidesen már vacogtunk a hideg szélben, a ledobott kötelet pedig messzire oldalra fújta a szél. Be voltunk kicsit szarva, nehogy lehúzás közben a kötél fenn akadjon valami kiálló bütykön, mert azért elég tagolt volt a fal ahhoz, hogy ennek reális veszélye legyen. Szét fagytunk volna a szélben meg az esőben, ha ott kellett volna dekkolni valami párkányon. De szerencsénk volt, meg talán a rutin is segített és gond nélkül haladtunk lefele. Aztán elállt az égi áldás, tisztult az idő, sikerült betájolni magunkat, hogy hol lehetnek az alattunk lévő standok és rövidesen elértük a földet. Rendesen hálás voltam a sorsnak, hogy ennyivel megúsztuk. A vihar második, már komolyabb hullámja a kocsinál kapott el minket, jó hogy nem voltunk már a falon.
A 2-es számú út a Schweizerzoo


Az út a sárga részektől balra vezet

A Silbergeier és WoGü fala

Csak 6c+, de milyen...
Teljesen kivett minket a hét nap folyamatos mászás, korai kelés, hosszú felmenetek. Lemerült mindkettőnk akksija, pihenésre vágytunk. Elindultunk hát hazafele, bivakoltunk még egyet Németországban, de persze hajnalban esőre ébredtünk. Lett volna még két napunk, de nem sok kedvünk/erőnk lett volna mászni, ezért hazajöttünk töltődni.
Összességében szuper hetünk volt. Sok szép kötélhossz van a hátunk mögött. Sikerült részben megvalósítani a télen megálmodott túrát. De rengeteg mindent hagytunk ott, még egy hellyel bővült a lista, ahova valamikor vissza kell térnünk. 

Nincsenek megjegyzések: