2015. október 12., hétfő

Megkongattam a lélek harangjait



Lélekharangot hall az ember a templomból, amikor a közösség elvesztette egy tagját, illetve a temetőben is, ami jelzi az utolsó út kezdetét. Ma én is megkongattam a lélekharangot, jobban mondva csak a standját.
Barátnőmmel érkezünk a már szokásos benzinkútra, Flaska Peti és Bán Tomi várnak ránk. Kis-Gerecse a szokásos helyszín. Tudjuk ma sokan lesznek ma kint, mivel szombatra hideget és esőmentes időt jósoltak, vasárnaptól pedig már esőzést. Az ősz tényleg átugrotta a száraz és hideg részt a nedves-hidegre, állapítjuk meg a feltrekk során is, tócsák mindenütt. A parkolóba kiérve nem csal mosolyt arcomra az őszi borongós táj, szépnek szép de a megmászáshoz az idő lehet hogy egy kicsit ergya – vélekedem. Persze Vikinek végtelenül tetszik, amit meg is értek. Budapest szürke utcái közti nyirkos idő és a Gerecse-i nyirkos idő azért köszönő viszonyban sincsenek egymással.
Sebaj, ha más nem legfeljebb kirándultunk egy jót. Lelki szemeim előtt az Eső-falról csöpög a víz és a felút során, már lefelé gyalogló mászókkal találkozunk. Eszembe jut az első Gerecsém. Vig Zoli vitt el Borbély Gabit és engem 2008 márciusában, a felmenet során találkoztunk Dede Lacival és Kocsis Ricsivel. Lacit akkor még csak a blogjáról ismertem, Gábornak ecsetelem hogy uhh most mi is a „szent helyre megyünk”. Több mint 7 év telt el az első felsétálásom óta, változtak a célok és a vágyak, talán csak a fanatizmusom nem változott semmit. (no meg talán a helyesírás sem…)
Fent egy nagy kő esik le a szívemről amikor látom hogy szárazak a falak.
A győri csapatból Zoli szintén kint van, Fecó is…(ők is Fecóval jöttek). Van itt Illúzió fal, meg Eső-fal –ecsetelem Vikinek- az ott a Harangozó Teréz, ott meg a Fekete Péter, meg a Bubb Feri. Ja nem Ő nem út, hanem az a nagydumás csávó, elkerülhetetlen figura, ha a hazai sziklákon sportmászol. Talán az ő neve a vízválasztó, amit ha nem ismersz még nem vagy sportmászó. Lehet amúgy se, és ez lehet butaság is, de azért na…
Magyarázom még Vikinek, ez itt az ország krémje, talán a legmotiváltabb Kis-Geri funok. Nyilván vannak még sokan, de októberben a tizenpár fokban akiket kint látsz az Eső-fal alatt a párás időben, azok bizony szikkadtak. Amúgy is ez a hely az ország tán leginkább komolynak minősülő olvasztó tégelye. Persze vannak 8a-k a Bakonyban és Hámorban is, de ez a hely mégis olyan mint egy tölcsér legeslegalja. Szépen úgyis lecsusszansz és itt kötsz ki. Ha más nem azért, mert minden más utat és könnyebb fokozatot megmásztál az országban, 8b és 8b+ ok pedig csak itt vannak. Ez hihetetlennek tűnhet, de azért jó páran vannak így ezzel itt-e fal alatt.
Mesélem még, (alátámasztásképp ) hogy az én projektemet pl. a Feri 1997-től 2013.ig százszor (100!) mászta meg elölben, illetve a szájmonbí pedig lassan szintén eléri ezt a számot, úgy hogy egyszer sem esett bele azóta, ha esik egyet nullázódik. Csak hazamegy és húz egy strigulát az út neve mellé. Beteges-e ez vagy fanatikus. Mielőtt bírálgatnék eszembe jut hogy itt vagyunk kb. a 10 fokban, átázott cipőben vacogva. Hmm. Itt az ideje elkezdeni bemelegíteni és felhúzni a 4 számmal kisebb hideg és merev mászócipőt. Fanatizmus?
Metamorfózis Rudi-tól, Metavad Vajóczkitól, Elég volt! Ipach Marcitól, Mátrix Tomcsitól… csak hogy párat említsek. Míg melegíteni próbálok az Illúzió falon a szokásos Bán-traverzel, ordítások és káromkodás sikolyok szűrődnek át hozzánk, s találgatunk ki lehetett és miből. A bemelegítés nehéz, az ujjak elfagyósak, de érzem hogy pihent vagyok és tart a karom. S bár a felhőktől nemhogy a Pisznice-i oldalt nem láttuk egész nap, de néha a szektor mögötti fákat is csak szürkeségben, - valahogy nem érezni annyira a fogásokon hogy halálratyi az időjárás.
Marci a Harangok 8b próba miatt már beszerelt. Megkérem hogy a második köztes jobbra álljon, és érdeklődök rákefélt-e a fogásokra. Ez nem szőrszálhasogatás, de egyszerűen nem kerülhet homokszem a  gépezetbe. Tomcsi biztosít, én dupla bulint kötök. Az indulás előtt ránézek Ferire, aki bíztatóan mosolyog; nem lesz gond!
Egy mély levegő a második akasztásnál a párkányon. Ez az akasztás mindig okozott nekem kellemetlen perceket, mivel instabilnek érzem az akasztást a fej mellé sarkazásból. Lehet csak a hideg kellett, vagy csak erősebb vagyok mint legutóbb de stabil a  kunszt. A pihenőben is kettőt kettőt rázok mindegyik kézre, relatíve stabilan benyúlok a repedésbe és befeszítem három ujjam. A repedésben éreztem hogy el vagyok már pukkanva jócskán. Legutóbbi hazautazás során kérdezgettem Simon Bencét szerinte mik a hibáim, és még ha fájt is amiket mondott, tudom hogy az Ő Igaza igazabb mint a saját igazam. Egyszerűen külső szemmel lát, és az ő szeme amúgy is jobban látja a mászást már mint az enyém. Szerinte túl sok az erőteljes és felesleges kézlerázás, ahelyett hogy inkább a pulzusszám lejjebb vitelére koncentrálnék. Sokat gondolkodtam ezen, már amikor mondta tudtam hogy igaza van. A fenti repedésben kezdtem érezni hogy zihálok, úgyhogy hátrahajtottam a fejem, becsuktam kicsit a szemem és próbáltam lenyugodni. Megdöbbentett a csönd, amit ekkor a bányában hallottam. Minden fókuszt a következő két nyúlásra próbáltam összpontosítani, tudtam hogy nekem az „A-betűre” való nyúlás külön sem szokott könnyen menni.
Volt is ordítás a megtartásán, talán ez volt az egész mászás legneccesebb mozdulata, lehet ha kicsit máshogy veszem a levegőt és máshogy jön ki a ritmus ez már nincs meg. De ez már csak játék a szavakkal, tartott a kéz, vagy a butaerő-ahogy Árpi fogalmazna, s várt rám az utolsó 4-5 mozdulat, amit annyira imádok. Kicsit olyan mint a kimászás egy hosszú boulderből. Felállni a közel no-hand pozícióba és beakasztani a standkarabinert. Nem volt különösebb ordítás, talán egyszer mondtam hangosabban hogy dájváno. Magamban bontottam pezsgőt, illetve este egy üveg fehéret.
8a+ os fokozat. 5 éve nem másztam ilyen nehézségben, 2010-ben az Abokalipszis óta.
Eléggé messze állok „a tehetséges köteles mászó” fogalmától, de tényleg a belefektetett munka megtérül. Az évekig tartó fanatikus boulderezés után sikerült a maxerő mellé egy kis állóképességet is összeszedni, konkrétan eddig ez 17db idei Gerecsét jelentett. Belépő az esőfal nagy vadjaihoz, plusz egy sor bubbferi jegyzeteiben. Pistike anno mindig azt mesélte, amikor ő mászta meg a Lélekharangot először azt érezte megnyíltak a határok. Kicsit bennem ledőlt ma egy fal arról, hogy hol volt eddig a határ, kiléptem abból a boulderes kelepcéből amibe évekig tettem magam, és ami miatt - talán mentálisan is – 5 mozdulat után általában kegyetlenül elsavasodtam.
Egy pipa bekerült a füzetbe, de a gépezet megy tovább. A Long way to Bombay 7c+ lett a következő kiszemelt még idénre, ami nem túl sűrűn mászott út, Feri szavaival élve nem mindenki kilencplusszocskája – ennek ellenére hidegben egyáltalán nem olyan vérmes mint ahogy kinéz. Beugrónak érzem a Lélekharangot jövőre a többi hosszú és állóképességet igénylő Eső-falas úthoz. Megnyugvás is, kezdődhetnek lassan a maxerős edzések és mire 10 fok alatt lesz a konstansan a hőmérséklet végre...végre előkerülnek a porosodó crash padek.

Nincsenek megjegyzések: