2016. május 30., hétfő

Adlitz, Jó napot!

A cím az időjárásra utal, ugyanis az előrejelzésekkel ellentétben, amelyek mindkét napra esőt mondtak, 2 jó meleg napos napot töltöttünk Adlitzon.

Megint sok baszakodás volt a szervezéssel, de végül is lejutott mindenki, aki akart, én végül Charlie-val utaztam ketten, az Ujjerőben lehet őt látni, a Valeo-nál dolgozik, és azt kell még róla tudni, hogy céges kocsival, hozzá céges matricával- és benzinnel rendelkezik, nagyon nyitott és jófej, uh ha ingyen akarsz egy jó hétvégi tripet, akkor érdemes vele haverkodni.

Lejöttek még Kulacsék, Huba, Koppány és Lackó egy kocsival, meg Ádámék, Barabásékkal egy másikkal, szóval jó kis csapat boronálódott össze.

A hét elég bulikázósra sikeredett, ennek a zárása a pénteki Izer-Fidy szülinap volt, ahol még egy karácsonyfa is leeresztődött a 6. emeletről. A piálást sikerült egész megfogni, de az alvás mennyisége azért hiányos lett, ráadásul sikerült valami tejeset bekajálni a bulin, ami azt okozta, hogy egész szombaton az erdő eldugottabb részeit látogattam.

Az úton megállás nélkül dumáltunk, kis sikerként meg is éltem, hogy angolul végig tudtunk beszélni 3 órát.

Megérkezvén láttuk, hogy vizesek a falak, de szerencsére a main goal, a Selbst ist das Kind 8c száraz volt. Be is melegítettünk hamar egy égig érő 8+-on, amihez nem ártott a jó mentál, majd bele is mozogtam. Mentek jól a mozdulatok, és Lackó  mondott egy új bétát a kunsztra, ami könnyített is rajta egy kicsit.
picture by ©Christoph Detschmann


picture by ©Christoph Detschmann


Még szombaton mentem rá 3-at, mindegyik egyre jobb volt, az utolsónál már konkrétan a megmentő zseb alatti 2. fogásról hullottam, egy kis káromkodás közepette, mert azt hittem, hogy onnan már nem fogok kiesni. Az utolsó próba előtt már majdnem be is aludtam, olyan fáradt voltam, uh este ezúttal nem volt olyan nagy vigalom, mint általában szokott lenni, de ezzel nem voltam egyedül, mindenki lőtte a pizsit 10 körül.

Másnap reggel szokásos nehézkes összeszedődés után konstatáltam, hogy mindjárt eléri a nap az utat, és az nagyon nem tesz neki jót. Rohantam egyet a Tsakk-Bumm-on, kis várás aztán go. Na ez a próba aztán olyan volt, mint apám szóviccei, szenvedős és gyenge. Szar érzés volt, azt gondoltam, hogy máris elfáradtam a hétvégére. De a második próba megmutatta, hogy csak kellett egy kis felébredés a testnek, mert még úgy is, hogy sütött végig a nap engem és a fogásokat is, majdnem sikerült megmászni, de valahogy a kunszt végére megint végem volt, mint a botnak. Már tényleg csak a nagyra kellett volna felnyúlni, és vége, de nem, ez most nem. Úgy éreztem meg is érdemlem, mert elbulikáztam a hetet, otthon kellett volna talán maradni szigorúba, de hát ezek a baráti összejövetelek is fontosak, és valahogy össze kell egyeztetni a szociális életet-sportteljesítményt-tanulást-párkapcsolatot-családot-stb. és ez nehéz feladat. Ha most így jártam, hát elfogadom, valamit valamiért.

Orsi élvezi a meleget, én már nem annyira. :)
Egyre melegebb lett, én meg egyre frusztráltabb voltam a próbáktól, úgyhogy inkább úgy döntöttem lenézek Lackóval a hűvös Zapfl-re dobok egy flesh próbát régi projektjére a Gott gegen Lisa Simpson-ra. Be is mászta nekem, nagy áthajlós boulderes, talán feküdni fog. Elindultam a kunsztban, és elég hamar kidülledtek a szemeim, és úgy estem le, mint egy zsák krumpli. Kb 10-15 próba után sehogy sem bírtam átmozogni a vállas fogásba beleállás, majd mikro alsósból nyúlós bouldert. Nem csoda, hogy ritkán másszák, mivel szerintem kb. 8c-nek felel meg. Viszont megmutatkozott Lackó valódi mászó tudása és ereje, aminek eddig csak kis szeletét mutatta eddig meg nekem a boulder termekben együtt töltött idő során. Remélem majd a jövőben a felszínre hozza a még benne lévő tartalékokat.

Beleküldöm még a Doubleoverhead-be (8b+/c), de vizes az egyik kulcs fogás, úgyhogy lejön, és én sem próbálok végül bele, pedig azt terveztem. Charlie még lefőzte magát a Semiramison, majd visszamentünk a cuccokért a Selbst-hez. Még mindig meleg van, de megyek rajta még egyet, hátha jó lesz. Majdnem az is lett, bát mégsem. Megint leesés az utolsó mozdulatnál, mérgelődés, de valahogy már annyira bennem volt az út mozgása, hogy úgy voltam vele, ha Charlie hajlandó még egy órát várni az indulással, akkor megyek még egyet. Egyedül azért tudtam az úton menni ennyit, egyrészt mert nem olyan hosszú, másrészt mert nagyon faja mozdulatok vannak benne. Enyhe áthajlás, közepes és kicsi fogásokon lendületes, nagy mozdulatok.

picture by ©Christoph Detschmann


Eddigre elérte újra az árnyék az utat, egész más lett a levegő is. Fáradt voltam már, de már annyira ki volt gyakorolva a szekvencia, hogy hamar a kunszt végén találtam magam. Az előző próbákból kicsit későn, de tanulva változtattam a bétán. Full eldurranva, ordítva kaptam el a nagy kantárt a kunszt végén, mellettem egy csávó drukkolt a szomszéd útból, lentről is jött a támogatás, pure flow érzés, tiszta megmászás volt. Persze még össze kellett szedni magam a végére, ahol még egy nagy risky mozdulat van, de annyit pihentem, amennyit a lábam bírt, így nem is okozott gondot.

picture by ©Christoph Detschmann


Valahogy ennek így kellett lennie, nagyon pozitív visszajelzés volt ez az elmúlt időszak edzésére, és önmegtartóztatására vonatkozóan. Innentől kezdve ment egyfajta belső ünneplés, ami a haza úton, és még kicsit ma is tart, de holnap folytatódik a munka a 9a-felé. :)

2016. május 27., péntek

Esni tudni nem ajánlott...kötelező!

Az esés elkerülhetetlen, ezért az embernek nem árt megtanulni - hogyan kell "jól esni- hogy jól essen", továbbá hogyan kell biztosítani hogy igazán biztos legyen. Ennél több és rosszabb szóviccet már nem lehet ebből kifacsarni, szóval térjünk a lényegre. :)

Agócs Tomi Harangok 8b próbája van megörökítve az alábbi felvételen. Személy szerint azért kértem el Tomittól, hogy felhívjam pár dologra a figyelmet. Nem elrettentő példának akarom szánni, inkább amolyan ismétlés jellegű, arról hogy is kell/érdemes biztosítani. Tominak jelenleg pár bordája bánta "csak" a dolgot, de ha mondjuk lefejeli a falat csúnyábban is végződhetne egy amúgy jó hangulatú gerecsei délután. Néha hajlamosak vagyunk ellazázni és elkomolytalankodni a biztonsággal kapcsolatos dolgokat, erről írok most pár szót.
Először is részletezem a saját szemszögemből:
- (most hagyjuk a sisakot:D)
- Tomi a határai feszegetéséhez, nem megfelelő képzettségű biztosítóembert választott
- az esés pillanatában nem rúgja el magát kellőképp a faltól
- a biztosító nem ad ki elég kötelet, aminek következtében Tomi felkenődik a függőleges falon.

Korábban a 8a.nu oldal már foglalkozott azzal a krédéssel, hogy egy jó képességű, pro sportmászó és egy teljsen amatőr kezdő biztosító ember= katasztrófa. Számos ezzel kapcsolatos cikk kering egyébként a neten.
 Onnantól hogy az ember megtanul felsó biztosítással mászót biztosítani, még rögös út vezet odáig, hogy egy nagyon rizikósan biztosítható clean útban megfogd a barátod. Ahol ha nem engedsz rá - kiszakadhatnak a clean pontok a falból stb.
Az egyes lépcsőfokok közötti átjárás feltétele nyílván a nyitottság, a bátorság és a beismerése annak, hogy mindig van hová továbbfejlődni - a mászás ezen technikai részében is. Mivel a barátnőm is egy éve mászik, fokozatosan látom most az ő biztosítási fejlődésében is ezen egyes szinteket.

Első és legfontosabb dolog a biztosítóval való kommunikáció, amit szerintem sokan elhanyagolnak. Ez kritikus lehet a nagy köztestávú utaknál, ugrásoknál, rossz landing esetén, vagy a föld közelében az első második nitt körül. Például hogy egy út kezdeténél jobbra vagy balra álljon-e a bizti ember, azt számtalanszor látni ahogy amatőr mászók nem kommunikálják le egymással (vagy még nem is gondolnak ennek létjogosultságára), és a mászó már az útból anyázva utasítgaja biztosítóját, hogy szar helyen van...stb. aztán rúgják szét egymást...stb.
Végtelen fontos a figyelem az első nittek környékén, pláne ha olyan az út hogy egy akasztásból kiesve padlózhatunk. Pár embert nem kell emlékeztetnem arra az ominózus sztorira 2010-ből, amikor én a Sarlatán harmadik akasztásából estem ki az éles próbánál, kihúzott kötéllel a kezemben. Szerencsém a biztosítóember Pistike volt, aki nem lefagyva bambán állva nézte végig a földig jövésemet, hanem rántott még egyet vissza a kiengedett kötélen és nekiállt "hátrafelé rohanni". Nyilván az alatt a fél másodperc alatt amíg realizálta, -hogy nem fogom tudni beakasztani a kötelet és rámarkolni se tudok már a köztesre- nem tudott lefutni hátrafelé egy maratont, de az az egy-másfél méter amit az első köztestől ellenkező irányba tett meg, nekem pont elég volt hogy ne essek földik, s csak a lábam csapódjon le, a testemet pedig már tartsa meg a kötél. Akkor ott rajtam már semmi nem múlott - csak a biztosító emberen.
Na ezek azok a praktikák, amik segíthetnek rajtad ilyen szituban. Az ellenkező irányba elindulás, a biztosító ember gyors leguggolása mind nagy jelentőséggel bírhatnak egy olyan helyen is, mint a Kis-Gerecse, ahol azért mondjuk egy Szilfid, vagy Batman-ből ha kiesünk a második akasztásból, könnyen padlót foghatunk.
De például ott van a Pszeudó-szakáll, ami a Harangok mellett híres a "runout"-ról a végén, s ahol visszaesve, ha nem enged ránk a biztosító könnyen találkozhatunk az Illúzió-fal párkányával. Ez az út nem az első nitt környékén jelenti a kihívást (a biztosító számára), mégis igen nagy figyelmet igényel, egyszerűen vannak ilyen utak - melyek több figyelmet és tudást igényelnek mint mások.
Miért jó a grigri és más félautomata eszközök, és miért jók a hagyományos "elengedem-lezuhansz" eszközök, avagy személyes véleményem arról: Tomi esetében mit lehetett volna tenni, hogy ha fejjel lefelé esik is ki, elkerülhető legyen a falba csapódás.

Félautomata eszközök esetében nagyon fontos megérteni, hogy milyen fontos a biztosítás közbeni közlekedés. A gyaloglás. Hogy a test első közteshez való közeledésével és az attól eltávolodással nagyban befolyásolhatjuk a kint lévő kötél mennyiségét, ezáltal az eséskor kint lévő kötélhosszt melyben elnyelődhet az esés energiája. Így könnyű biztosítani például akasztáskor a grigriből folyamatosan jövő kötelet, hiszen a kötél adagolásán kívül az ember csak közelebb sétál, vagy eltávolodik a faltól.
Ha a mászó magasan van, bátran lehet hasat adni a kötélnek, illetve jó módszer az esés puhává tételéhez, hogy egy kicsit felugrik a biztosító ember, amikor a mászó elkezdi esős közben terhelni a kötelet. Jelen esetben, Tomiék esetében is ez lett volna szerintem a megoldás, pláne egy olyan útnál mint a Harangok, aminél ha a standtól esel és ügyes a biztosító úgy lehet az áthajlásba esni, hogy szinte nem érinted a falat.
A puhán ejtést könnyebb kivitelezni egy normál "elengedem-lezuhansz" eszközzel, melyben a kötelet kell egy kicsit megcsúsztatni, ráengedni a már zuhanó mászóra. Ezzel szintén nagyon sok energiát lehet elnyeletni, a kiengedett kötél hossza miatt az eséstényező is kisebb lesz, az érkezés pedig puhább - noha a fosós mászók (mint én is) nyilván nem szeretnének 3 méter helyett 5-6-ot esni, noha mondjuk 20 méter magasan ez sokkal kényelmesebb, mint a sugárban falhoz visszacsapódás, mint Tomi esetében. Erről a témáról regényeket lehetne írni, de ez nem az én asztalom - ezeket azért gondoltam leírni, hogy kicsit felrángassuk Tomi esete kapcsán ezt a sokszor háttérbeszoruló témát, a biztonság fontosságáról, a biztosítóemberrel való kommunikáció fontosságáról, a megfelelő biztosítóember választásáról, a megfelelő biztosítási eszköz alkalmazásáról. Végül ellenpéldának itt egy tapasztalt sportmászó levegőbe ülése ugyanezen az úton és egy jó biztosítás, ahol látszik a "ráengedés."

Fontos megemlíteni, mi történik ilyenkor az áldozattal? Tomi egyből a próbája után belepróbált újra és próbált újra beleesni, nyilván nem mert már annyira fölé mászni, de hát ki nem fosná le a bokáját. Rendbe tenni fejben egy ilyen esést és hogy soha ne legyen az eséstől való para a jövőben... ez már rendesen sportpszichológia. Nagyon fontos a mászóban traumaként lecsapódó esemény feldolgozása, esetleg újra eséshez való szoktatás, megbarátkozás. Mentál esésgyakorlat, majd a természetben is. Nem könnyű dolog szerintem, persze ismerek mászókat akik végtelen kikapcsolt állapotban tudnak menni felfelé, állítom hogy így lehet leginkább az on-sight szintet kitolni - vagyis annak elengedhetetlen része. 
Annyira összetett dolog a mászás, annyira sokat érdemes és kell foglalkozni a mászás gondolati részével, onnantól kezdve, hogy egy túrára hogyan készülsz fel, mit pakolsz be, egészen odáig, hogy a megmászandó projektnek a mozdulatait ismétled fejben, hogy rögzüljön. Az esés is csak egy nagyon kicsi szelete ennek az egésznek, mégis savanyú citrom ha mint tüske marad az emberben. Az esés egyszerűen alapvető velejárója, senki sem lesz jó mászó esés nélkül. Esni tudni nem ajánlott...kötelező!
Írta: Izer Bálint





2016. május 26., csütörtök

Ázsiai parfüm

A hétvégi Innsburcki világkupa döntője, teljesen sokkolt. Már az indai versenyen érdekes volt, hogy az Európabajnok Jan Hojer csak a 18., de a tény hogy az innsbruck boulder WC-n csak a 31. helyezést éri el szinte hihetetlen. Tyler Landman 33., az idei világkupákon japánban 4. indiában 6. Jeremy Bonder, a franciák egyek legkeményebb boulderese gi-gi mögött most csak a 36., de talán még meglepőbb, hogy 5 Toppal Rustam Gelmanov nem jut be a középdöntőbe se! "A tipic angol szépség" - Csanádi kedvence, Shauna Coxsey megállíthatatlan . bár a szlovén ifjúság Janja Garnbretnek lesz rá esélye, neki ez volt az első döntős szereplése boulderben.
az öreg sean
A nő és férfi versenyzőknél is kiemelném az ázsiai szakosztályt. Nem feltétlenül jobbak mint mások, viszont nagyon meglepő az, hogy a testüket milyen könnyedséggel képesek helyezgetni bárhova, hihetetlen ujjerő/testsúly arányuk lehet. Lehetnek kutyába is... ha eljön a láb a kéz ottmarad, bicepsz megtart bármit jövő hétig - ahogy Patkány fogalmazott. Nagyon érdekes, hogy régebben az egyetlen stabil japán versenyző Akyo Nouguchi volt, aki kb. 10 éve folyamatosan jelen van a WC döntőkben. Ondra írta nemrég hogy brutális mászók vannak japánban és felnőtt egy generációjuk, ahol vagy 15 boulderes tud a 8B+ 8C környékén mozogni. Chon jongwon Kóreából (nem merem kis k-val írni... még a végén 10 év kényszermunka) és a furajárású japó Nagasaki haverja (Tomoa Narasaki) bemutatták, hogy a teljes mezőny felett vannak és még a magához képest is csúcsforma teljesítményű Sean Mccoll-nak sincs esélye behozni az ázsiai srácokat. Egyszerűen elképesztő volt, hogy mit tudnak művelni a testükkel, mennyire más dimenzióban lebegnek mint a többi versenyző - vélekedtem így az élő közvetítés megtekintése pillanatában. Végül egy sean mccoll videóval zárnám, amit inkább látványosság mint kritikaként említek, bevágni nem tudom de sean fb oldalán elérhető a videó. Valahol mégis érdekessége lett a verseny-boulderezésnek, s melyre érdekes kommentek érkeztek az fb oldalamon. Kíváncsian várjuk a Vail-i, amerikai fordulót, ahol végre kiderül Alex Puccio milyen formában van a női mezőnyhöz képest.
 

 

2016. május 23., hétfő

Kaiserbrunn Chill csakrája

Kárpáti Mano (mano, igen ez a böcsületes neve) szájából hangzott el a címként felhasznált mondat. Mindenki arról beszélt, mennyire para lesz az idő a három napos hétvégén. A makacsság, vagy Fidy Marci álláspontja miatt, de végül nem hagytuk kicsúszni a kezünk közül a három napos hétvégét. Szombat reggel indulunk ki öten, mi Vikivel, Marci és Mano, illetve Tóth Robi. Marci új VW Caddy verdáját teszteltük, s bár nem simán de befért két crash-pad, egy matrac és 5 ember három napi cucca.
A kiút során eső és szürke égbolt váltogatta egymást, úgy voltunk vele Adlitzgraben egy esőbiztos megoldás lehet, ha a völgyben borongós az idő. Így kerültünk mi is a Straßenwand melletti parkolóba.
Hamarosan kiderült, hogy ez a csúnya szikla ellenére jó döntésnek bizonyult, kisütött a nap, s mi önfeledten örömködünk, hogy megtréfáltuk a jó Istent, s kárörvendően nevettünk a többi otthon maradt mászón. Mintha az özönvíz közepette megtaláltuk volna a napos spotot, a helyet ahol érdemben lehet mászni. Örömünk nem tartott oly soká, a hétvége utolsó meleg percei voltak ezek.

Vikivel a helyi 5c Kindergarten-en kezdtünk, majd egy névtelen 6a-val folytattuk. Kis idő után visszatértünk a Straßenwand-ra, ahol kis dilemmázás után a Shugurim 7c+ alá tettem a kötelet.
Akárkitől eddig halottam az útról, az csak szitokszavakkal élt, hogy "jajj dehát nem ezért utazunk 300km-ert", meg "miért másszak egy 10 méteres szutykot ha sokkal hosszabb..blablabla utak vannak."
A Shugurim teljes mértékben magába foglalja a kedvenc mászó stílusom, boulderes út, maxerő-álló kitartással. Ez a leginkább kedvemnek tetsző stílus, kicsit olyan mint a 100m síkfutás... nincs sok időd gondolkodni. Előtte sokmindent átgondolhatsz, de ha az útban vagy, akkor már csak a mozdulatokra van időd fókuszálni. A hosszú utakban gyakran el tudok kalandozni, mit beszélnek lent a többiek, milyen szép kis fogások vannak, mennyire vagyok eldurranva. A hosszú utak kihívása inkább az erőbeosztás, illetve a pihenők kihasználásának képessége..., ami rettentően nehéz és sok gyakorlást igényel, megnyugodni, lehiggadni, légzést figyelni.

De egy boulderes út... a nyers erő próbatétele. A robbanékonyságé, technikáé, s azért szeretem jobban mint a bouldert, mert ebben a fókuszban tovább kell „bennmaradni”. Persze nagyon jó érzés hosszúakat mászni, de ha már a maxomról van szó mindig is jobban szerettem egy lehetetlen fogáskészletű úton felmenni, mint egy olyan nagyfogásoson, amiben "köztesről köztesre kutyázva öreganyám is felsétál."
Szóval többek között ezért is esett a választás erre, no meg mert a többi könnyebb utat a falon már mind másztam.
Dobtam egy flash próbát ami bíztatóra sikerült, igaz a boulder legnehezebb mozdulatából estem, de éreztem hogy ezt frissen egyszer be tudom adni. Így átmozogtam az út maradék kb. 10 méterét. Egy kb. 13méter hosszú útról beszélünk, ami kb. 5métert hajlik át. A 7B beszállóboulder után nyitott három ujjas lukakon és zsebeken megyünk fel 3 akasztást, s közvetlenül a stand előtt még kapunk egy kb. 6B peremes bouldert, amit fáradtan odafigyelősen kell csinálni. Ez így 9+ rövid és velős.

Az átmozgás után eszek egy fél müzli szeletet (az egészet soknak érzem), sütkérezünk a néha előbukkanó napon s gyönyörködök ahogy Viki megpróbálja Mano szájába dobni a mandulát. Bár vágom az arcokat; Mano rám tukmálja a szerencsét hozó karabiner+ék együttesét, ezen ne múljon... nem bontom a team hangulatát.
A következő próbánál még hidegek az ujjaim és azt érzem letörnek… kiesek, de a negyedik próbánál már minden összhangban van. Ordítva dynozok az első nagy zsebet jelentő fogásra, s próbálom megnyugtatni magam innen már nem eshetek ki. Az első tripmegmászás, idén az első nehezebb utam. Több mint másfél hónapja nem fogtam sziklát, örülök hogy ezzel sikerült áttörni a gátat. A csoda-ék ezután Mano-ra kerül, aki le is csűri az Ora et preserva 7b-t, ezzel a legnehezebb köteles útját mászva.

Kaiserbrunn-ba való megérkezés nem csalt mosolyt az arcunkra. A hegy mögötti másik napos oldaláról leereszkedtünk a völgybe, ahol csontig hatoló hideg szél fogadott. Már a gondolatba is beleborzongtam, hogy ki kell hogy vegyem a kezemet a zsebemből... nemhogy abba - milyen jó érzés lesz fölállítani a sátrakat. De a végtelen szettelés előbb utóbb úgyis véget ér. Abban a tudatban feküdtem le, hogy másnap korán kelek reggelit készíteni, ugyanis erre a napra mondták a legstabilabb időt és nagyfalazni szerettünk volna. 

Reggel amikor felébredtem néha eső csöpögést néha felhőkbe burkolózott környező hegyeket láttam, semmiképpen sem az a nagyfalazós idő. Később a Fuchslochgraben sportszektor parkolójába kempeltünk le és kezdtük el a reggeli készítést. Az idő nem változott meg, hideg, szél, csepergő eső, majd egy kis napsütés...váltakozott egész nap. Ennyire szeszélyes időben itt még nem volt részem. 
Fuchslochgraben szektor megközelítése viszonylag egyszerű ha már voltál itt, át a hídon, le a folyó feletti fémlépcsőkön majd a vastag ösvényt kell követni egészen addig amíg az egy éles balos kanyart nem vesz egy újabb völgy szájába. Utána 5-10 perc sétával érjük el az első szektorokat jobbra-balra folyamatosan elszórva lesznek, ahogy sétálunk felfelé a moréna lejtőn. Vannak teljesen árnyékos részek, melyekbe soha nem süt be a nap. Leginkább a 6b fokozat feletti utak dominálnak, semmiképpen sem az a gyerekbarát vagy élménymászó terep. Egy Schwarza nevű 6a-t választottam bemelegítőnek, 30méter old-school nittelés - igazán örültem amikor vége lett - nem volt túl jó választás. 

Kicsit feljebb Fidy Marciék szektorában már jóval több szép út kecsegtetett - mire ideértünk Marci már javában mozogja a szektor legnehezebbnek mondott Höllentanz 7c+ -t. Furcsa szektor volt ez, egyáltalán nem az én stílusom, valahogy kicsit fenntartással fogtam meg a dolgokat. Egy szép és számomra nehéz 6c OS után egy kissé vizes 6b+-ban már nem jutottam fel. Nincs anyázás, persze kicsit puffogok, de hát elfogadom a szituációt és a helyzetet ahol vagyok. Egy köztesben ülve egy hetes útban. Annyira nem töri le lelkesedésem, ez az egyik legjobb kőzetű út, egy kissé vizes lefolyásában nem vettem észre egy fogást. Nap végén a srácok még egy hosszú és szép 6b+ ajánlanak, aminek már hulla fáradtan megyek neki, szerencsére a maxerőm mindig átsegít a kritikus pontokon, ha a testem már butába van. Úgy ereszt le Viki az útból, hogy arra gondolok mit teszünk az esti tésztára...,  nem akarok több útban már szenvedni, itt ma kileheltem magam. Ekkor Robi még dob egyet a Space cave 7a+ -ra, ami egy kis barlangból való kimászás közepesen jó fogásokon. Egy termi mászónak ajándék, nem csoda a Borbály, Bán On-sight sem. 

Ezen felbuzdulva dobott Robi egy korrekt OS-t, majd én a Flasht. Nem teljesen értem Robi "on-sight szebb az élet" álláspontját, de már rájöttem sokszor hogy bölcsebb ha az embereket nem mindig akarom rávenni a saját álláspontom helyességére, pláne ha csak az én szemszögemből az, a helyes álláspont. Robi elmélete most hogy az OS-e fejlődjön ezért minél több utat mászik külföldön OS, a projektelést pedig inkább otthon csinálja. Lényegében igaz az, hogy ha valaki mindig on-sightol akkor lehet hogy életében ötször annyi idegen, különböző mozdulatot csinál meg, mint egy olyan ember aki projektelget és egy útnak nekimegy harmincszor is, avagy 10-15 napot tesz egy útba. Szerintrem mindegyik álláspontnak van helyessége, csakhogy mindegyik álláspont, (a csak OS és a projektelős is) kicsit a véglet és egyik sem az aranyközép út - mely szerintem a leghelyesebb... már ha beszélhetünk a sportnak ezen tevékenységében bármiféle helyességről. Helyesség? Lehet, hogy a helyesség egy szektorban csak a szemét összeszedése lehet, s minden más az az egyén, az individum és egy szabályrendszer egymáshoz való alkalmazkodásának kivetülései. Érdekes, ebből olykor mennyi vita és nézeteltérés tud kialakulni mászók között. 

Érdekesség. Nemrég Ferivel beszélgettünk valamiről (BubbFerivel bármiről lehet beszélgetni, bárhonnan ki tudsz lyukadni a mászás témájához, de amúgy bármilyen témáról ki tudsz vele lyukadni bármilyen témára), amiből a mászás etikája kerekedett ki, és az hogy egy mászóutat etikailag meddig projektelhet egy mászó. 

Talán a Gerecsében található Abokalipszis folytatása volt az egyik kérdés, miért nem ment rá senki hogy ismételje, mire Feri hozzátette, hogy azt csak ő mászhatja meg, illetve ő adhat engedélyt ezen út megpróbálására, hiszen még projekt. Számomra ez azért volt nagyon furcsa, mert én úgy nevelkedtem a veszprémiek keze alatt, hogy erről sosem hallottam. Sőt, a mászáshoz való hozzáállásom és a mászás etikájának megértésében rengeteget tanultam Pistikétől, lényegében az ő etikai szelleme és hozzáállása volt az ami később bennem is kivetült; a kőbevésett valóságként. Ekkoriban én azt tudtam/hittem egy útnak az etikájáról, hogy az útépítő megpucolja, kiépíti az utat, standot épít, nitteket helyez el, beteszi a cipőfűzőt, kötélgyűrűt az első nittbe, mely jelzi hogy egy út projekt - s a megmászásakor levágja. Egy évig csak az útépítő projektelheti az útját, az egy év letelte után pedig open projektté válik. Anno amikor a Dáridó hajnalig 7c+ projekteltük Gáborral és elhordtuk a több mázsányi követ a beszálló alól mi is hasonlóan jártunk el, s mivel kötélgyűrűnk nem volt, a beal edlinger mászókötélből csináltunk egy ortó nagy kötélgyűrűt az első nittbe. Nem volt túl szép, de ez volt a mi etikánk.

E mellé jött a Feri etika, (vagy lehet Global) mi szerint az útépítő addig projektelhet valamit amíg meg nem mássza az utat, és ha 50 év alatt se mássza meg, akkor sem mehet neki senki más. WTF? Tehát ha Feri nem ad egy írásbeli engedélyt, akkor csak a halála oldaná fel open projectté az utat? Ez azért érdekes mert nagyon a szikla kisajátításának tűnik. Számomra, - ha így is lenne az etika-, számomra ez egy hibás etika. Egyszerűen nem felel meg azzal, amit a sportág szabadságáról gondolok. De remélem kommentben kifejti majd Feri az ő nézőpontját. :)
Szóval még mindig a Space cave 7a+. Napvégén is sikerül viszonylag könnyen flash mászni, teljesen forró ujjakkal kezdem meg a morénán való lejutást a völgybe. Az este ismét a szokásos főzőcskézéssel telik, illetve 3 euro-ért való zuhanyzással a kemping melletti Hotel-ban. Robi a folyót választja fürdése helyszínének... én ennek a gondolatától is rosszul vagyok. 10 fokos levegő és szél, mellé az 5 fokos patak... az indiánná avatással nem lenne gond.
mosoly az éjszakába : )
Másnap reggel újfent reménykedek a jó időben, de az nem érkezik meg. Korán kelek, de végül a reggeli rántotta elkészítését Robi sátrának előcsarnokában kell véghez vinni a szél és szemerkélő eső miatt. A csapat közös megegyezése alapján újra Adlitz lesz a mai mászás színhelye. Számomra sok babér már itt nem terem, egy nap végi Exzistentialminimum 7a mászásra veszem rá magam, mivel be van közteselve és idén lehetőség szerint ha száraz lesz szeretném mászni a 7c+ -os kiterjesztését. Hámori on-sight küzdelem, ordítva ziázással. Viki számára is sok fejlődéssel telt a trip, szépen jönnek lassan a 6a+ projektelések. Lesz idén még ide visszatérés azt érzem. Először érzem azt hogy Höllental hívogat.

2016. május 18., szerda

A változás szele


Hamarosan nagy esemény következik be az életembe, mely rendesen fel fogja bolygatni ezt a nyugodt állóvizet, amiben már jó pár éve boldogan élek. Család, mászás, utazás, meló. Ezek a fő csapásirányok, amelyek köré az életem szerveződik. Idén a család vonalra egy kicsit rágyúrtunk, ennek eredményeképpen május végen bővülünk plusz egy fővel. Hamarosan az esti fürdőszobai edzéseket felváltja a fürdetés. A relaxációs gyakorlatként végzett kalauz olvasgatásokat, lecserélem kisfiam ringatására, altatására. Izgalmas időszak elé nézünk itthon az biztos.
De nem akartam csak úgy, hányaveti módon lezárni a gondtalan, mászós időszakot. Mindig is akartam valami meghatározó, jelentőségteljes útnak a standját megakasztani Áron születése előtt. Már tavaly ősszel is ennek szellemében ostromoltam a  Mátrixot(8b). Vagy 13 napot szántam az útra, ami teljesen szokatlan tőlem. De jó tanítómesternek bizonyult ez az út és átélhettem az RP mászás kálváriáját: próba, esés, béta finomítás, majd ezt sokszor ismételni, edzés, erősítés, újabb sikertelen próbák, előbb-utóbb frusztráció, kényszeres akarás, izgulás, sikertelen próbák, végül elengedés, beletörődés. Hál istennek tél lett, nem tudtam már kijárni Geribe. A téli estéken kezdtek átértékelődni a dolgok, Szabina pocakja egyre csak nőtt, Áronka is megmutatta néha magát, kidomborítva anyukája hasfalát. Persze az edzések mentek ezerrel, hiszen gondoltam a tavasz még az enyém lehet. Kicsit túl is toltam a dolgot, mert januárra sikerült lezúznom a jobb középső ujjamon az A2-es gyűrűt és a csuklóm is fájt. Nem volt mit tenni pihentetni kellett pár hétig. Itt kezdtem fejben feladni a célt, de még mindig motivált voltam, nem tudtam elengedni. Talán egy Bálinttal folytatott beszélgetés hatására ráálltam a testerős gyakorlatokra. Egy sztorit mesélt Patkányról, hogy neki is volt ujj sérülése, nem tudott érdemben mászni, ezért nekiállt edzeni, pedig korábban nem nagyon tette. A végén mire rendbe jött az ujja, erősebben tért vissza, mint amikor lesérült.  Így én is ráálltam ezekre a faék egyszerűségű gyakorlatokra: fekvő, plank, lábemelés. Durva kör edzéseket toltam a lakásban és a 3 hét pihenő leteltével, ha néha lementem a terembe, akkor ott is inkább az erősítésen volt a hangsúly. Még egy dologban gondoltam úgy, hogy előnyre tehetnék szert tavalyi formámhoz képest, ez pedig a testsúly volt. Karácsony után a mérleg nyelve a 70-es számot nyaldosta alulról, ami igencsak megijesztett. Tudtam, ha ezen nem változtatok, akkor nem lesz itt 8b, de még 7c se nagyon. Szerencsére könnyen fogyok, nem kell gyötörnöm magam. Tudtam, hogy kis odafigyeléssel, ha kicsit visszaveszek a kaja mennyiségekből, akkor a sok kör edzésnek hála könnyen negatívba tudom fordítani az energia mérlegemet. Az idő múlásával a  mérleg is engedelmeskedni kezdett, március végére ismét top formában voltam a 64kg-val. Szerencsére ekkora az ujjam is rendbe jött, lekötve már egyáltalán nem fájt. De persze a mászáshoz kell egy jó partner is, idén Tóth Robi személyében találtam meg az ideális társat. Ha az ember meló után akar pár órára kiugrani Geribe és katonás tempóban lepörgetni néhány utat, akkor kell egy motivált, rugalmas, sok szabadidővel rendelkező barát, aki benne van a buliban. Márciusban kezdtünk el kijárni, a körülmények közel sem voltak ideálisak. Az utak nagy része vizes, a szikla hideg, a szél csontig hatoló. Fa ujjakkal kapkodtam a peremek után, elég kis sikerrel. Elhatároztam, hogy nem kötöm az ebet a karóhoz, nem ragaszkodom a Mátrixhoz, megpróbálok inkább más utakat is hasonló fokozatban. A Titánok repedése jól lemértem az arcom. Repkedtek a pofonok és én, mint a lelkes, kezdő bokszoló mindegyikbe bele is szaladtam, fél óra küzdés után fel se jutottam a fal tetejére. Kezdtem lemondani a dologról, esténként feleségemnek panaszkodtam egy pohár bor mellett. Elhatároztam, hogy újra csak az élvezetért fogok mászni, belemászok mindenbe, ami érdekel és ha nem megy tovább állok. Ebben a szellemben érkeztünk április elején ismét a bányába. A körülmények közel tökéletesek voltak, már a felmenetben éreztem, hogy jó nap elé nézünk. Mindig a szívverésem és a légzésem ritmusát figyelem, ha nem emelkedik meg nagyon, akkor általában jól fog menni a mászás is. Gyors melegítés után, behiénáztam top rope a Lélekharangot és egyben feljutottam, pedig nagyon régen próbáltam. Az önbizalmam kilőtt az égig, itt a lehetőség, a rég várt alkalom, amikor összeállnak a kirakós darabjai, lassít a send train és fel lehet szállni. A Sarlatán alá pakoltam le a kötelet. Évek óta kémlelem tisztes távolból a beszálló boulderben lévő peremeket. Nagyon szarul néznek ki, főleg a balos, melegbe tuti esélytelen. Na, de itt a lehetőség ragadjuk meg. Csaló bottal bevarázsoltam az első köztesbe a kötelet, Robit instruáltam, hogy várhatóan honnan fogok esni, aztán uccu neki. Magamat is meglepve, második nekirugaszkodásra már az első nittnél voltam, és a további részekkel sem volt komolyabb gond, viszonylag stabil mászás és pár pihi után már a standot akasztottam. Ereszkedés közben béta átnézés, pontosítás, memorizálás. Tudom, hogy az első 6 mozdulaton múlik minden, ezért ezt még egyszer próbáltam, persze utána is bírni kell erővel, de ettől kevésbé tartottam. Különösen a jobb lábfej spiccet kellett finom hangolnom, végül Tamáska helyezte be a tökéletes pozícióba a lábam. Hazafelé komoly esély latolgatás ment a kocsiban, de abban egyet értettünk, hogy vissza kell térnem, nyomatni kell. Egy hét se telet bele, megint egy ellógott csütörtök délután, és kötöm a nyolcast az Eső fal alatt. Első próbára átmozgás, beszerelés, melegítés. Jól ment, éreztem az esélyt, kezdődött a vizsgadrukk. Szerencsére jó vizsgázó típus vagyok, a stressz inkább segít, kiélesíti a figyelmem és nem blokkol. Az éles próba nagyon gyorsan pörgött, perem jobbal-ballal-jobbal, nem mindenhol emlékeztem a kitalált bétára, szerencsére ösztönből megoldottam és elértem a pihenőt. Ujjaim kicsit elfagytak, alkarom durrant, de még tartott. Próbáltam minden okosságot felidézni, amit valaha is az útban való pihenésről tapasztaltam, olvastam. Nyújtott kézen lógás, csípő be a falhoz, mély lélegzetek, pulzus számlálás, kezek felváltva rázogatva, vagy fej fölé tartva. Ujjaimat leheltem kicsit, és paskoltam a falat, hogy visszatérjen bele a vérkeringés. Pár perc után kész voltam tovább menni. Koreográfiát átgondoltam,  pár mozdulat és akasztottam a repedés aljánál lévő nittet, itt még egy gyors pihi, fejben kellett rendbe tenni a dolgokat, hogy ne bízzam el magam. Néha ki tudok engedni a cél előtt és ezzel cseszem el. Viszont másoktól azt hallottam, hogy pont ellenkezőleg megijednek a megmászás lehetőségétől és ezért dobják el az utat. Mindkettő egy pszichés korlát, amit gyakorlással, odafigyeléssel le lehet küzdeni. Szerencsére nekem most sikerült és kattant a stand, visszhangzott az örömittas kiáltás a Pisznice falairól, sikerült életem első 8b-jét leküldenem kisfiam születése előtt. Teljesült egy álmom!

Nekünk mászóknak, egészen mást jelent a 8b :)

2016. május 12., csütörtök

Borvidék Félmaraton 2.0


Összességében a hetedik borvidék verseny volt, nekünk a második. Talán az első közös hagyomány Vikivel, egy pont ahol a múltam és jelenem összeér: a Zsigmond rezidencián, Szekszárdon.
Az élről indultunk Előddel, a paraolimpiára esélyes Zotykával, Dönivel, Módos Lacival – csak pár a számomra ismerős nevek közül.
Táv:21.3km
Szintemelkedés: 600méter
Talán a verseny heve, vagy a fene tudja mi de nagyon megindultam. Tudtam, hogy nem szabad bekezdeni...de vittek a lábak. Az első km után már tényleg visszavettem amikor láttam, hogy 3:58-as tempóban értem el az első táblát. Jött is a 80 méteres emelkedő ami még a városon belül visz, majd vissza a Béla térre. 4.5km eddig a pontig, s bár azt hittem lassabb vagyok mint tavaly...-hisz Döni miután a síkon lefutottam, az első emelkedőnél faképnél hagyott- mégis az órám szerint 19:30-nál értem a templomhoz, ami majdnem két perccel jobb mint a tavalyi idő itt - huuh ezek szerint tényleg nagyon gyors a tempó. Elhagyom a Béla teret, az üvöltő tömeg és a taps hangja lassan alábbhagy és csak a saját talpam csapódása és tüdőm hörgése töri meg a csendet. Tavaszillatot érzek a levegőben, idén sokkal szerencsésebbek vagyunk mint egy éve, amikor a hőségben aszalódva kellett teljesíteni a 24km távot. Az első emelkedő újra megfog, most nem lepődök meg s tapasztaltan sétálom végig a legmeredekebb szakaszokat, amivel szinte ugyanolyan gyors vagyok mint a mellettem kocogni próbálók. 10km-et 52perc alatt érem el, ami csak fél perccel rosszabb mint a tavalyi időm, ez nagy energialöketet ad, buzgalommal tele kezdem meg a lefelé futást. Nincs idő mellé nézni, lefelé kb. 3:30-as tempóban sűvítenek az emberek...nem is gondolok arra mi van ha rosszul lépek. A második emelkedőnél már hiába a fotósok, képtelen vagyok mosolyogni; néha beszúr az oldalam, a combom elkezd savasodni. Az állomásokon banánt eszem, ISO-t iszom és magamhoz veszek pár szőlőcukrot, ami után érezhetően "tisztább a fejem".
Módos, Zotya, Előd
A táv közepén nincs is nagyon mozgolódás, szétszakadt a mezőny. Egy egyenesebb szakaszon látom, hogy előttem is futnak hárman pár száz méterre - mögöttem pedig senki. Próbálok egy kényelmes tempót felvenni, amiben úgy érzem be tudom majd fejezni a versenyt. Nehéz ilyet találni, a lefelé futásokban sem szeretném már tovább gyilkolni a combjaimat. A harmadik emelkedő előtt volt egy másfél kmnyi sík szakasz, ahol éreztem, hogy a lábaim már nagyon elmerevedtek. Mint egy farönk, csak dobom egyiket a másik elé, 5:30-as ezrek lehetnek, annál gyorsabb semmiképp. 18.km 1óra 40perc körül. Itt kezd drasztikusan fájdalmassá válni, kétszer megállok kicsit nyújtani is a vádlimat egy patkán, mert érzem hogy elkezdett finoman görcsölni. Beveszem az utolsó szőlőcukrot - tudom csak az óra már az ellenfelem, mindenképp be akarok érni 2 óra alá. Valószínűleg (a felkészülésemnek hiánya, hogy idén hosszúakat egyáltalán nem futottam - a leghosszabb 10km volt!) eddig bírtam tartalékokból, és 17km-től egyre lassult a tempóm. Itt sokan utolértek, Szőke Geri barátnője (bocs felesége) és Kovács István Kokó is. Próbáltam tartani a tempót, de inkább maradtam a sajátomnál. Az utolsó 3km-et kb. 17perc alatt tudtam lefutni, pedig az már csak sík volt és enyhe lejtő. Szekszárdra visszaérve teljesen fejreálltam már, ahogy hallatszott a tömeg és a Béla tér közeledte még utolsó erőmből próbáltam sprintelni. 1:57:27 lett a végső eredmény. 3 perccel rosszabb csak mint tavaly, viszont most szinte egyáltalán nem volt felkészülés, idén csak kb. 90km-el a lábamban mentem neki... - úgyhogy elégedett vagyok. Viki is rekordokat feszegetett a 13.5km-en... reméljük nincs megállás az első félmaraton felé. ;-)
Előd persze megnyerte a 21km versenyt...1óra 19perccel. Este megkóstoltuk a szekszárdi föld kincseit, nem véletlenül fogok rendzsert csinálni az idelátogatásokból. Egy nagyon jó hangulatú verseny, egy gyönyörű helyen, a vendégszerető barátoknál. Mindig kikapcsol és feltölt.
 

Vicces, kedvcsináló táblák az úton elszórva...



2016. május 1., vasárnap

Év eleji Höllental

Pénteken délután indultunk Miskó Robival a megszokott nagyfalas mászóhelyünkre.
Szombaton a Stadelwand-on másztuk az Ewige Reischmann utat.
Szerintem kitörhettek belőle fogások a kunsztban (2. hossz), nagyon megszenvedtünk vele.

Vasárnap felmentünk az Oberthal szektorba. Senki nem volt rajtunk kívül, kicsit esőre állt az idő, de azért lötyögtünk valamennyit. Délután eleredt és bementünk a barlangba. Ez egy eléggé zergebaszta szektor, a fő szektortól balra. Törős szikla, rozsdás nittek, 50 éves projektek, de esővédett.

nem voltak sokan a kempingben

stand-selfie = standfie


Oberthal barlang szektor

eleredt az eső